Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

VERES PÉTER KÖZELÉBEN Azon a könyvnapon ismertem meg Veres Pétert, amikor József Attila összes verseit roskadozva cipelték a sátrak gazdái, 1940-ben. Megmaradt felvételeim egyikén Gál Istvánnal, az Apolló szerkesztőjével beszélget éppen. Úgy, ahogy Szárszóról ismerjük: szikáran, szemébe húzott kalappal, nyakkendő nélkül. A háború után nagygyűléseken hallottam, sok ezren áhítattal lestek szavát, mert nem olvasta beszédét és szókimondóan őszinte volt. Mint az első közül való földosztó értekeztünk gyakran, s debreceni látogatásai alkalmával is. Egy írószövetségi közgyűlésen találkoztunk újra. Együtt ebédeltünk, az időjárásra panaszkodott. Megérezte a változásokat, az országos témák között erre is jutott ideje. Ez talán azért lényeges, mert akkor csak közügyekkel foglalkoztunk, mintha magánéletünk nem is lett volna; fájdalom, játék, nyomor. 1953 novemberében írta első lapját: „Kedves fiatal barátaim! Nem tudom megtalál-e ez a lapocska benneteket, mindenesetre én elindítom. Nincs semmi bajom veletek, csak nyugtázom, hogy megkaptam az Építünk 3. számát. (Mikor dobjátok el már ezt az idétlen címet?) És lehet, hogy nekem most a hangulatom ilyen, de nagyon tetszik nekem ez a szám. Olyan jó debreceni íze van, hogy igazán. Szabó Pali is az önéletrajza egyik legszebb részletét adta nektek, nagyon érdekesek, velősek a Medgyessy Feri bácsi - nekem is van bácsim - sorai. Irigyelhet érte benneteket a Csillag. De ugyancsak szépek, jók, igazak a Csokonairól, Krúdyról, Tóth Árpádról szóló írások is. Szinte aggódom is, hogy nem adtatok-e túl sokat egyszerre. Bírjátok-e ilyen jól közölni valókkal? És ami a fő, most a legjobb értelemben vett vidékiesség mellett nem érzem ott azt az enyhe dilettáns ízt, ami a vidéki folyóiratok levegőjében a legtöbbször valahogy úszkálni szokott. A versek is jóízűek, tiszták, ha nem óriás-nagyok is, de becsületesek. Kunkli Péter nyilván földim, ugye? - verse nagyon kedves, jóízű, igaz és őszinte a diákfeleséghez. De nem sorolom fel a költőket és verseket, mert nem férne erre a kicsi papírra, aztán meg nem is akarok köztetek békétlenséget valami elsietett és túl szubjektív ítélkezéssel. Annyit azért mégis megjegyzek csak úgy általában, hogy formájukban kedves, hangjukban szinte túl szépek ezek a versek, de valahogy kevés bennük az erő. Vigyázzatok, meg ne rekedjetek valahol a jó „verselgetés"-ben, mert a verselgetés még csak majdnem költészet. Prózáról, kritikáról még nem tudok szólni, mert azokat még nem olvastam és hát az mindegyik nehéz eset. Ellenben a Fazekas Mihály versének a nyelvéről tanulmányt lehetne írni. Milyen súlyos, mélyenjáró magyar nyelv az, nagyapámék, öreg pásztorok még így beszéltek. És