Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)
IV. Színházi élet a városban
Júlia, de sírjuk felett az ellenség megbékélhet, el kell buknia a zsarnok Macbethnek, de meg kell koronázni a törvényes jó uralkodót, megtagadhatja az elvakult Lear király őszinte híveit, de halála előtt, levetve gőgjét, meg kell törnie, trónra verekedheti magát III. Richárd, de amint a „véres kutya" pusztul, s a „bitorlóit korona 1 ' más fejére száll, béke jön az országra is. S amíg a XVI-XVII. század közönsége arra gyűlt össze a nyílt egű színpad körül a londoni Globe-színház, Shakespeare színházának páholyaiban, hogy kíváncsiságát, újságingerét kielégíthesse, amíg a párbajokban a testi erő, s a szójátékokban a szellemi ügyesség példáit leste, amíg nem is igen törődött vele, hogy a színészi produkció mögött kinek a gondolatait élvezi, veszi tudomásul-, Shakespeare, ez a kulisszatologatóból lett, s már első darabjával naggyá nőtt zseni csak, úgy ráadásul, mellékesen végigjáratta közönsége fantáziáját Velencétől Dániáig, adott olyan teljes jellemeket, hogy lélektani tankönyvek máig példaként idézik, s a társadalomtudomány nagyjai nemkülönben, adott annyi változatot, színt, hogy nincs emberi helyzet, nincs figura, melyről megfeledkezett volna. De mindig és mindenben ott lüktet, óv, ítél: kora és maga. A kor, mely a nagy példát, a témát adja és önmaga, az igazság, az erkölcsi igazság mércéjével. Nem lehet nagy mű, melyben nem érezzük, nem látjuk alkotójának etikai hitelét, bíráló igazát. Shakespeare nem élne és hatna, ha nem hirdetné Desdemonában, Hamletben, Júliában a nagy és tiszta szándék, a mély és őszinte érzés igazát, ha nem vetné meg az aljasságot Jágóban, vagy akár az udvari kamarások hitvány példányában, Poloniusban, a Julius Caesar zsarnokságát felváltó ravasz Antoniusban. Shakespeare halálának most a háromszáznegyvenedik fordulójára emlékezünk. A gyakori ünneplésnek akkor lesz értelme, ha végre komolyan is veszszük Shakespeare igazát. Ha megszégyenülve és megundorodva vágjuk ki életünkből azt, ami Shakespeare kimondott igaza óta anakronizmus, s éppen ezért bomlasztója, fekélye életünknek. Keresd meg korunk Jágóit és Richárdjait, Reganjait és Guildensternjeit, bénítsd meg ártalmukat, vesd meg őket; keresd meg az OthellókaL Hamleteket, Cordeliákat és Júliákat, s még a Mercutiókat is, és higyj nekik. Egy tiszta ember még három és fél század messziségéből is mértéked lehet. Azért hatalmas művész, mert a valóság, a gondolat, a szó, a nyelv művészi hatalma kényszerít is választanod. (Megjelent: Néplap, 1956. ápr. 30.)
