Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

OTHELLO A CSOKONAI SZÍNHÁZBAN Othello a Hamletek, Brutusok, a shakespeare-i lázadók rokona, de nem a közösségi, hanem az egyéni élet síkján. Othello féltékenysége magányügy, ám drámai konfliktusait csak az a társadalom okozhatja, melyben faji gyűlölet, erkölcsi nihilizmus uralkodik. Othellót rongyemberek veszik körül, léhák, karrierhajhászók, gyenge jellemek, gazságban cinkosok. Nem a zsarnokság ellen emeli fel tőrét, mint Brutus, hanem maga ellen fordítja, amikor végső kétségbeesésében azt látja, hogy tisztaságát és becsületét nem őrizhette meg aljas környezete fertőjében. Mint a féltékenység drámáját tartották számon. A féltékenység csak az önző, vagy erkölcsileg fejletlen embert igázza le - mondja Puskinról írott szép könyvében Bjelinszkij. Téved az, aki a féltékenységet a szerelem feltétlen járulékának tekinti. Az alaptalan féltékenység csak a jelentéktelen, önbecsülés nélküli emberek betegsége. Az oktalan féltékenységben a kicsinyes, az állati önzés fokán álló emberek zsarnoksága tükröződik. Az erkölcsileg fejlettek számára ismeretlen ez az érzés, de távol áll tőlük még a valóban indokolt féltékenység is, mert ezzel feltétlenül együtt jár a gyanakvás, a durvaság és a bosszúvágy. Nos, ha ez így van, hogyan egyeztethető össze Othello jellemével a féltékenység? Vele, aki a legelsők közül való: kiválik, mint államférfi és hadvezér. Becsületes, bátor és nemes lelkű. Igen, de emellett fekete is: mór, s hajszálai között már feltűntek az öregkor első hírmondói. Hiába tiszta Desdemona iránti szerelme, ennek a szerelemnek is zátonyra kell futnia a környezet kapzsisága, nagyravágyása, erkölcstelensége miatt. Othello nem jelentéktelen ember, nem az önbecsülés hiányzik belőle, s magabiztosságát is csak azért veszti el, mert Desdemonával együtt nem talál támaszra a náluk alacsonyabb erkölcsű környezetben. Féltékenységének gyökere nem abban van, hogy családi fészkébe törtek be, hanem becsületének elvesztésében. Annak a megsemmisülésében, ami őt aljas környezete fölé emeli, hiszen szinte úgyis hiába minden emberi értéke, fajának gyűlölete szüntelenül emlékeztetőül ott lebeg felette, nem lehet teljes biztonságban, küzdelmében végképp magára marad. Desdemonában Othello önnön mértékét hiszi elveszettnek. Ez féltékenységének igazi gyökere. A szerelmes ember kedvesében méri fel emberségét, az ő szerelme jelenti azt, hogy mennyit ér, s ha erre a szerelemre érdemtelenné vált, úgy érzi, minden elveszett, értéktelenné semmisült az élete: „Othellónak leáldozott a napja"-sóhajt fel keserűen. Bicskei Károly alakító művészete ebben a megsemmisülésben éri el csúcspontját. Élete egyetlen támaszát vesztette el, mintha kicserélték volna: meleg, a szerelem boldogságával telt hangja rekedtté, rideggé dermedt,