Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)
III. A művészek és Debrecen
seket fogalmaz meg, s minden feljegyzésében döbbenetes vallomásokat saját vívódásáról. „Egy embert, egy mélyen érző embert fogsz megismerni, egy fanatikus harcost, elszánt harcost, s amellett egy gyenge, sok tekintetben gerinctelen teremtményt, kit a legkisebb ellenállás vagy csak várható kifordít az útjából. Egy embert, ki a szenvedélyek, a pillanatnyi érzések rabja, a szélsőségek vonzzák..." Bernáth Aurél szép megemlékezésében, amikor felteszi a kérdést, hogy az elhagyatottság, vagy fájdalomra születettsége okozták-e szenvedését, inkább az utóbbi felé hajlik. Nemcsak a tudathasadás lélektani diagnózisa, de Hrabéczy saját feljegyzései is meggyőzhetnek arról, hogy sem egyik, sem a másik, külön-külön. Nyilvánvaló, hogy egy a húszas-harmincas években új látású művész, szembe találkozva a teljes társadalmi közönnyel (a kritikusok lelkesedését nem vette komolyan), átélve nemcsak a személye, de a haladó művészet iránti általános tagadást, társtalanul és megértő közönség nélkül gyötrődött. Nyilvánvaló, hogy fokozott érzékenysége, fokozott megértésre vágyása ezt a szenvedést csak növelte. Nyilvánvaló, hogy a tervei és véghez vitt valóságos alkotásai közti űr tetézte elégedetlenségét, nyugtalanságát. De legsúlyosabb terhe talán mégis természetének kettősségében volt. 1926-ban ezt jegyzi fel: „Mikor vagy igaz? Add át magad teljesen, minden fenntartás nélkül érzéseidnek. Egyedül csak a pillanatnyi érzés vezessen... Senkivel, semmivel ne törődj, eredj a szíved után." Nem egyedülálló jelenség ez. Menekülés a tematikátlanságba, a spontaneitásba, a szubjektivitás őszintének és igaznak hitt világába a környezet, a valóság réme elől. Az érzésről később sem mond le, csupán primátusát tagadja meg, mert ragaszkodik a figuratív művészethez: „Ha nem megy a munka, miért nem megy? Mert hatásban, érzésben látod. Márpedig az érzés, a hatás lehetetlenné teszi a forma meglátását, megrögzítését. Építsd fel a képed formákkal és az érzést csak eközben vidd bele. Így semmi ideget nem használsz és monumentális értékeket foghatsz ki. Sohasem az érzés, a közvetlen hatás vezessen. Ez csak másodlagos. Az egész piktúrám tragédiája, hogy az érzésre építettem mindent." - írja 1929-ben. Majd 1942-ben: „A festészet alapja a tárgyak, jelenségek megjelenítése a térben perspektivikus formában, a szabálya szerint, ehhez jön a festő egyénisége, tehetsége, kultúrája, érzése. Ezek minőségétől függ az alkotás értéke. Érzést, szubjektív érzést megörökíteni elsődleges úton lehetetlenség... Ezen örök érvényű igazság nem tudásán, félreismerésén dőlt el életem sorsa. Az életem rettenetes tragédiáját ennek köszönhetem. Sajnos, most már késő, megöregedtem, elkoptam. Istenem! Ha ezt nekem 20 éves koromban megmagyarázták volna, a legmagasabb fokig vihettem volna". 1949-ben pedig: „Végre -, megrokkanva, halálos nyavalyával - jutottam el az egészséges képalkotás természetes, egészséges útjára. Tehát először a képet, mit festeni akarsz, csak a megfelelő schéma keretében használhatod fel. Sohasem vezessen a szubjektív érzés... Akit fiatal korában erre az útra vezetnek, kevés tehetséggel is művész lesz. Vérévé kell válnia az emberben ennek a schémának, teremteni kell egy képteret, melyben bármit megjeleníthetsz." Csak negyedszázad múlik el a feljegyzések között, s mily kálváriája a fokozatos felismerésnek, a művel való birkózásnak! Enélkül az önmagában is megdöbbentőn őszinte és igaz gondolatmenet nélkül nem láthatunk be ebbe a jelentős és egyéni alkotó műhelybe. Ember, aki minden idegszálával érzésein függ, aki azt hirdeti, hogy „szeretettel fordulj
