Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)
III. A művészek és Debrecen
mindenhez, tiszta szívvel, szépen, lélekkel... így kapsz igazi tartalmat" (1926) kénytelen eljutni odáig, hogy „személy nélkül, teljes egyhangúsággal, nyugodt egykedvűséggel, a dolgok fejlődésében részt nem vevő, csak mint távoli szemlélő kell tekintenünk a körülöttünk végbemenő eseményeket, ekkor nyílik meg a kapu" (1946). Alkotó, aki érzése minden szenvedélyével veti bele magát az életbe, majd megrokkanva, teljes apátiával, egyetlen barátjába, a muzsikába fogódzva fordul el a tovább siető világtól. Ember hát, aki a maga teljes odaadásával indul müncheni, párizsi, bécsi élményei, a század eleji francia festői forradalmak nyomán, adni elsősorban önmagát, s kettészeli útját a két háború közti úri Magyarország konvencionális, naturalizmusra hajló hivatalos piktúrája vagy éppen zsűrizése. Mert igaz ugyan, hogy ő is Hollósy naturalizmusán nevelkedik, s kifejező eszközeit talán tőle tanulja, de mondanivalójában nemcsak Hollósytól, hanem többi kortársától is különbözik. Szóval igazi egyéniség. A pohár, amelyből iszik, nem éppen nagy, de az övé. És százszorosan igaz, hogy azok a zsűrik, melyek „az átlagos kézügyesség készítményeit oly könynyűszerrel áteresztik, nem voltak hajlandók megkegyelmezni annak a művésznek, aki néha talán vétett a mindennapi helyesség szabályai ellen, de egyéni látásaiba olyan értékeket tudott elrejteni, amelyek ritkábbak és többet érnek az iskolázás útján elérhető puszta ügyességnél." Hrabéczyt visszaveti az értetlenség, de újra és újra nekivág a kísérletezésnek. Felismeri, hogy csak „nyugodt idegzettel lehet monumentálisát alkotni", hogy „az olaj festék az szent, azt csak nyugodt idegzettel lehet kezelni, nyugodt tartalom visszaadására", s „a pillanatnyi érzés megrögzítésére a grafika való" (1927), ugyanakkor idegeiben a nyugtalanság és monumentalitásra törekvés szándékának ellentéte, s a francia impresszionizmus bátorítására inkább hajlik hangulatok megörökítésére, mint konstruktív felépítésre -, de nincs menekvés, az impresszió is idegen idehaza, és élményeiből nem futja monumentalitásra. A kör egyre szorosabb, kitörni nem lehet, hozzá a veleszületett zárkózottság, érzékenység, monomania, s az érzékeny fül, mely minden reális élményt először ritmusban old fel, amely elkíséri az elborulás utolsó óráiban is, hegedűjében. Menjünk még tovább. Nem megy a munka, miért nem megy? „Mert előre nem határoztad meg, még nem kész benned az, amit el akarsz mondani" (1925). És ugyanakkor a keserves kérdés: „De mikor? Óh, mikor fogod ezt nemcsak leírni, de öntudatosan eszerint dolgozni is? " És minduntalan az elkésettség, a megrokkanás érzése, a tönkrement fizikum gyötrelme. A mesterségbeli tudás igénye, amihez idő kell, s az elszálló idő, amiből legfeljebb a nem kívánt hangulat fogható ki. A szigorú erkölcsi törvény és fegyelem egyrészt („Fiatal festőnek azt tanácsolhatom, igyekezzék tiszta, becsületes maradni, a legszigorúbb erkölcsi törvények alapján." [1942] - „Harcolva esni el dicsőség, a lényeges csak, hogy tiszta szívvel, nemes ügyért küzdj. 1949), s az erkölcstelen és könyörtelen félfeudális társadalmi valóság másrészt, mely mindjárt ott kényszeríti megszegni a parancsot, hogy művészetét áruba kell bocsátania a napi megélhetésért, s ökörszarvából madarat faragtat vele. És aztán végül a korai hitvallás: „bátran dolgozni, életvidámán" (1925), azzal a kései keserű felismeréssel, hogy a bátor vállalás legfeljebb magánosságát növeli. Hrabéczy Ernő egyik legmagánosabb alkotónk, akinek magánossága piktúráját is meghatározta. Egyik legrégibb ránk maradt képének címe: Magános fa (1915), de épp ilyen magánosak öregasszonyai, kártyavetője, varrónője, ol-