Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)
III. A művészek és Debrecen
gondolták, az ötletnek Pesten sikere lesz. Felköltöztek hát Debrecenből, s a Tompa utcai lakásban berendezték a tülökhajlítgató műhelyt. A meggazdagodási terv nem vált be. Kezdetben ugyan mutatkozott kereslet, de hamarosan a kis Juditnak kellett egy áruházban állást vállalnia, hogy a családot eltarthassa. A pesti nyomor elől visszamenekültek Debrecenbe, s kezdődött minden elölről, a kertészkedés, a gyümölcstermelés. A második világháború idején ismét Pesten találjuk. Ezúttal fényesebb környezetben, Budán, a Mányoki úton. A gettóba zárt Wertheimerék rájuk bízzák villájukat, ingóságaikat, s Hrabéczy a bizalmat azzal hálálja meg, hogy üldözötteket rejteget, nem utolsósorban Hatvány Lajost és Bálint Jenőt. A háború után visszatér Debrecenbe, a népi demokrácia kultúrpolitikája nyugdíjat biztosít neki, de mind jobban erőt vesz rajta idegbaja. Gyermekei 1948-ban nyugatra mennek. Teljes elzárkózásban, megfeszített erővel dolgozik. 1953ban hull ki kezéből az ecset. Városa 1957-ben nyújtja első igazi megbecsülését művészének: a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő, és a dr. Kallós Sándorékra bízott mintegy 48 olajfestményből és 43 grafikából válogatott anyagból, gyűjteményes kiállítást rendez számára a Déri Múzeumban. Hrabéczy Ernő azzal a csokonais szomorúsággal halt meg, hogy az is bolond, aki festő lesz Magyarországon. „A mai élet mindenre alkalmasabb, mint egy művészi tehetséggel megáldott egyéniség kibontakozására, megérésére. Sőt, nem túlzok, ha azt állítom: egyenesen megakadályozza, lehetetlenné teszi, mert hiányzik a kor szelleméből minden, ami szükséges a kibontakozáshoz" - írta feljegyzései között, már az első világháború után megkeseredett szívvel. S ugyanő, aki egyszer azt veti oda egy kósza lapra, hogy „bátran dolgozni, életvidámán" -, másszor kétségbeesve óv minden fiatalt, hogy „jól gondolja meg, mielőtt eljegyzi magát a festészet gyötrelmével", mert „önkéntesen életfogytiglani kényszermunkára ítéli magát, de olyan ítélettel, melyet többé enyhíteni, vagy pláne felmenteni nem lehet, csak a halál útján". A nagy szándék és az önbizalom minduntalan való elvesztése, a nagyvonalú élet igénye és a szüntelen bizonytalanság a lét apró gondjai miatt, a megbecsülés vágya és az elveszettség tudata, Párizs álma és a Tócóskert valósága, sürgető idők és enervált akarat, a fiatalkori festői készség és feladata fel nem ismerésének és a kései felismerésnek, de már megfáradt elkésésnek ellentéte -, ezek a rendkívül bonyolult ellentétek lendítik előre és ezek fékezik. Ember, aki tudja, hogy „csak nyugodt idegzettel lehet monumentálisát alkotni", és tudja, hogy saját megrendült idegrendszere a legfőbb gátolója; alkotó, aki élete utolsó percéig a nagy kompozícióért dolgozik és se témáiban, se képei nagyságával nem képes szűkebb kereteit átal lépni. Egy magát szüntelenül a tudat ellenőrzése alá helyező hangulati ember, tudatos alkotó, aki azért szenved, mert nem bír érzelme pillanatainak rabságából kitörni. Mindezt nem a paradoxon kedvéért állítottuk szembe. Érzelmi és akarati intervallumok ritkán való találkozásának példája ő, tragikus belső küzdelmeké. Alig múlik el harminckét éves, amikor el nem küldött levelet kezd írni lányához, azzal a szándékkal, hogy mégismerje: ki volt az apja, hogy „ne kelljen szégyenkezned soha (még ha elpusztulok is anélkül, hogy beteljesedjék), hogy senki volt apád. írom magamnak is, hogy lássam, ellenőrizzem fejlődésem, gondolatom, érzésem a mindenségről, a művészetről, s ezzel tanuljak is." Nem törekszik érdekességre, nem vezeti burkolt cél, mégis nagy igazságokat, és sejté-