Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

ségét, egy patika pultja előtt kellett ácsorognia, aki szegénysége miatt nem tanulhatott tovább, s aki forradalmi meggyőződése miatt még szüleivel is szembeszállt. Azt az Ibsent sem feledhetjük, aki 1849-ben verset ír a letiport magyarsághoz, aki a szabadság kardjának nevez bennünket, aki az eljövendő nemzedékre apellál, mely majd megbosszulja a szabadsághősök vérét. Igenis: példa ő a munkásmozgalom körében éppen úgy, mint 1851-ben indított 48-as szellemű lapjával s példa azzal a szívós küzdelemmel is, mellyel valamennyi írásában az élet értelmét kereste, az igazabb, a teljesebb életet. A kor hibája, ha hősei magukra maradnak, mint ahogy magára maradt ő is, a kor hibája, hogy szimbólumokhoz kellett menekülnie, s az apró gondok között felőrlődnie. És ne feledjük azt sem: milyen messze esik Ibsen korában Norvégia az európai fejlődéstől, mennyire megrekedt félig paraszti, félig kispolgári életformájában, és milyen elmaradt ráadásul irodalma is. Ebben a világban érthetően központi kérdéssé válik: egyén és közösség, hivatás és család, álom és valóság, élet és igazság. Ebben a környezetben érthetően tolul minden darabja végére: nem érdemes. Mert hiába szakít korai darabjában Brand hivatása érdekében a családjával, végül minden áldozata ellenére elhagyják hívei, s hiába keresi Peer Gynt az embert kótyagos álmaiban, ha egyszer éppen az emberről feledkezik meg, arról az emberségről, ami Solvejg hűségében ölt testet. Micsoda ellentét s milyen hasonló következtetés! Brand feláldozza önmagát és övéit elveiért, Peer Gynt határtalan önzésével és fantaszta álmodozásával rontja meg kapcsolatát környezetével. Légy hű önmagadhoz - mondja a lelkiismeret törvénye, s ezt ő úgy értelmezi: légy elég magadnak. Kergeti, keresi az egyéniségét anélkül, hogy módja lenne kialakítani, megformálni, s harcban erőssé edzeni. Mire rádöbbenne, hogy nincs is igazában egyénisége, addigra késő: vádolják az el nem sírt könnyek s kidalolatlan énekek. Mit ér, ha cserben hagyjuk magunkat az életért, mit ér, ha cserben hagyjuk az életet önmagunkért? Altalánosságok ezek, de a XIX. század súlyos kérdései. S ha Ibsent itt még az emberi magatartás általános vonásai érdeklik, A társadalom támaszai c. drámájában már nagyon is egyenesen támad, s nem a múlt, nem a mese leplében. Ugyanolyan tiltakozást vált ki Norvégia tőkéseinél, mint a Nórában 1879-ben. Nóra a csodától várta a megoldást, és a csoda nem következett be, amíg saját maga össze nem pakolt és ott nem hagyta az urát. Ibsen az önmagát megtisztító lelki forradalomban reménykedett, s ez elégtelen volt, hogy elsöpörje azt a társadalmat, melynek hibáit olyan tisztán látta. De Ibsen látott és ítélt, soha meg nem vesztegethető igazsággal és hittel. Ha szimbólumaiban már nehezen igazodunk el, ha problémáit már a tegnapénak érezzük, az igazságba vetett rendíthetetlen meggyőződése mégis átsüt minden során s olyan megbecsülésre kötelez, mely megilleti napjaink minden forradalmi elődjét. (Megjelent: Néplap, 1953. május 17.)