Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

VERDI RIGOLETTÓJA Nem Rigolónak, hanem Rigolettónak nevezte el Verdi a mantuai herceg púpos udvari bolondját: a bohóc mellé kicsinyítő képzőt tett, hogy kiszolgáltatott szánalmas sorsát még jobban érzékeltesse. Nem véletlenül, mint ahogy nem véletlen művészi önkényből a mantuai herceg udvarába helyezte át a szövegkönyvül vett eredeti színdarabban leleplezett I. Ferenc léha környezetét. A színművet Victor Hugo írta s az arisztokrácia, a klérus, a királypártiak tiltatták be első előadása után. A forradalmi szellemű Victor Hugo neve Párizsban elég volt ahhoz, hogy az ő szövegére írt operát ne engedjék színre vinni, még ha olasz vendég is írta, de a bohócnak, Rigolettónak a romlott feudális udvarra kiáltott átka is elég ahhoz, hogy a darab bemutatója 1851. március 11-én, Velencében a szabadság melletti tüntetéssé váljék. Verdi, az olasz művészet Garibaldija, nemcsak témáiban forradalmi, de bátor abban is, hogy kortársai erőtlen, színtelen színpadi muzsikájával szemben újra diadalra juttatja az érzésekkel telt dallamosságot. Rigolettó világsikerét elsősorban az olasz népdalból táplálkozó gazdag dallamkincsének köszönheti. Az olasz népdal és műzene annyira közel áll egymáshoz, hogy Verdi az utolsó felvonásnak már kész áriáját („Az asszony ingatag...") csak utolsó percben adta át énekesének, nehogy valaki idő előtt hallja meg s előbb elterjedjen Velencében, mintsem bemutatták. Verdi nem csupán zeneszerző, de díszletező, rendező és író is egyben. Az új zenedráma új környezetet is kíván: erőteljes zenekart, életszerű kórust, reális színpadot. Verdi ebbe a környezetbe valóságos alakokat állít, a jellemeknek megfelelő zenei motivációval s mély drámai összeütközéssel. Hőse, a megalázott Rigolettó nemcsak áldozata a XVI. századi feudális udvar romlottságának, de eszköze is. Sokoldalú alakítást kíván, hiszen egyrészt testileg, szellemileg kiszolgáltatott ember, de megfizetett cinkos is, másrészt megviselt apa, aki a lánya gyalázatáért meggyűlöli környezetét. Radnai György hangjával és játékával kiemelkedve az együttesből, meggyőzően érzékeltette a tragikus sorsot ért apát: hízelgő, alázkodó volt a herceg mellett, és szenvedő, leánya elbukása után. A herceg (Engel József) fölényes, rutinos mozgása nem volt arányban erőtlen és szenvedély telén hangjával. Gildánál viszont (Koltai Valéria) éppen a játékot hiányoltuk, mintha önmagának énekelt volna; modorosság nélküli közvetlensége, szerénysége nyerte meg a közönség tetszését. Monterone, az igazságtalanul elítélt főúr szerepében Komáromi László meggyőző erejű alakítást nyújtott hangjával, magatartásával