Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

IBSEN Halála 50. évfordulóján, két színházi este visszhangjául A korai polgárosodás a korszakváltás iszonyú konfliktusait dobta az irodalom elé, ám, próbálja ki rajta a tehetség képességeit. És megszületett a dráma abban az értelemben, ahogy ma a néző is megkívánja. A kapitalizmus érett esztendei kerülik a konfliktusokat, a regény, a XIX. század nagy irodalmi diadala csak visszatekint, előre nem. Shakespeare, Molière a holnap hőseit teremtette meg Hamletben, Rómeóban, Dorinában és Alceste-ben, de a XIX. század csak leltároz, a hősökről tudni nem akar. S ha teremt is jövőt hírlelő alakokat, bocsánatkérőn és óvatosan a háttérben botorkáltatja őket, mintha maga sem bízna bennük. Mert nem hisz az igazságokban. Ibsen úgy látja, hogy minden hiába való: az ember magára maradt és ezen segíteni nem lehet, Shaw azt mondja, hogy minden relatív, nem lehet tudni, kinek van igaza, Pirandello pedig teremt egy külön világot a drámái számára, hogy bizonyíthassa: mennyire látszat minden. Miért van az, hogy ezt az egész drámai rekvizítumot, valójában még a polgári dráma nagyjait is távolabb érezzük magunktól, mint éppen Shakespeare-t és Molière-t, de távolabb Goldoninál, Lope de Vegánál s Beaumarchais-nál is? S nemcsak mi, de a nyugat-európai színpadok is, ahol ugyanúgy mint nálunk, legfeljebb a Cyrano, a Pygmalion s a Nóra adják a tartós műsort, tovább ők sem merészkednek. A Nóra nem ellenünk bizonyít, kivétel. Kivétel, mert a benne felvetett nagy kérdés még a mának is gondja, mert a pozíciónak, a rangnak, a tekintélynek s a vele járó anyagi javaknak, és mindenekelőtt a látszat megőrzése bármily áron - ez bizony még a mai társadalmunkat is mételyezi. És még mi is csak igyekszünk megoldani, de nem oldottuk meg véglegesen azt, hogy a nő teljes ember lehessen olyan értelemben, ahogy azt Nóra is szeretné s ne csak bábu, s otthona ne csak babaotthon, ahogy a darab címe is példázza. A Nóra tehát kivétel - a XIX. század drámája általában nem tudja nagy elődeit kiszorítani a színpadról, de egyre világosabb, hogy Shakespeare jövő-hordozó, jövőben bízó harcaiban inkább magukra ismerünk. Ünnepelhetjük-e hát mégis joggal Ibsent, a közelmúlt egyik legnagyobb alkotó zsenijét? Míg egyfelől azt állítjuk, hogy egy-két darabját kivéve, nem tudunk új közönséget hódítani vele, odaállhatunk-e a tisztelők sorába? Meg kell mondjam: úgy hiszem, hogy az emlékezés inkább az írónak szól, mint a művek maradandóságának. Az írónak, aki mert gondolkodni, és mert tenni is. Annak az írónak, aki céltudatosan törekedett egy ésszerűbb társadalom megteremtésén, aki szándékosan is meg akarta teremteni a polgári drámát, Shaw-val együtt. Annak az embernek, aki hiába ismerte fel fiatalon tehet-