Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

HLESZTAKOV Mensáros László A revizorban Gogol nem volt megelégedve A revizor szereplőinek játékával. „Elvesztették a tónust" - mondotta. És akkor ő maga olvasta fel úgy, hogy elképzelte, a tónusok csodálatos bőségével. A revizor egyik legnehezebb próbaköve a színpadnak, éppen a tónusok, az árnyalatok gazdagsága miatt. Komikuma nem egyrétű, hanem a társadalmi, jellem- és helyzetkomikum legmélyéről fakad. Mulatságos már önmagában is egy nagyúri ábrándokkal s adóssággal terhes, egy a legújabb pétervári divatban tetszelgő s mocskos padlásszobába szorult világfi helyzete, mulatságos önmagában az is, ha valaki „kicsikét hazudik is, kicsikét pimasz is, kicsikét gyávácska is" s szívesen adja a maga rangjánál magasabb rangú urat - mint ahogy Gogol jellemzi hősét, Hlesztakovot, a revizort. „így még nem nevettem, mint ma" - mondotta Miklós cár A revizor bemutatója után. „Eredetileg más hatást akartam elérni" - felelt rá Gogol. Mensáros László nem Miklós cár igényeinek játszott, hanem Gogolénak. Könnyed, fellengős, felelőtlen volt, sohasem több, mint egy saját hazugságába beleszédült percemberke és sohasem kevesebb, mint egy nyíltszívű s meg nem vesztegethető ábrándkergető. Mensáros belép a vendégfogadó kopott szobájába. Szolgája, Oszip ugrik s elkapja sétapálcáját, köpenyét. A fiatalúr így vesz az előkelőségből iskolát, mint ahogy percekkel előtte Oszip (Körösztös István) ábrándozott a városról, ahol az emberek megbecsülik, ahol az ember legalább látszatra szebben, emberségesebben élhet. Volt Mensárosban, Körösztösben és Selmeczyben is valami mélységesen komoly és így helyes ez. Egytől egyig korrupt, brutális szolgái rendszerüknek, de egyben szánandóvá aljasultak is, akikről nyilvánvaló, hogy nem eleve gonoszok, hanem társadalmi helyzetük züllesztette őket nyomorék jellemekké. Ki így, ki úgy próbál fennmaradni, Hlesztakov-Mensáros nagyon is tudja, hogy hazudik, de azt is tudja, hogy addig veszik emberszámba, amíg pénze van, vagy félnek tőle -, hazudik tehát, „bele sem pirul" s előbb a hazugság mámora, azután szinte a tébolya ragadj a magával : „Harmincötezer futár vágtat" - kiáltja nagyszerű révületében s a polgármesterek bárgyúan bámulnak a semmibe. És amikor az ittas fiatalurat aludni küldik, mintha egyszerre visszajózanodna őrült képzelgéseiből: „Lepihenni hülyeség" - mondja előbb -, aztán ugyanilyen remek egykedvűséggel: „Lepihenni? Lepihenhetek." Ahogy itt a hazugság elragadtatását fokozza, ahogy a bemutatkozásnál egyre jobban otthon érzi magát, ahogy állandó lázban ég s kicsit zavartan, gyáván, kicsit pimasz fölénnyel mozog - ez a kitűnő Mensárosban. És, ha még a mimikával, arcával, szemével is