Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 46. Debrecen, 1986)
III. A mézeskalács és más tészták készítésmódja
3/a. kép. A mézeskalácsosok nagyobb eszközei: a kavaróteknő, c tábla (munkaasztal) gozni. Az ún. fáradttésztát (régebben gyúrt tészta) munka előtt újra jó erősen meg kell breholm. Szalagaiét (sütőport — más néven fújtató vagy brehli) minden mézestésztához használnak. Ezt megfőzni azonban csak a toknihoz (embert vagy állatokat ábrázoló mézestészta) szokták. Félliternyi vízben feloldott kb. félkilónyi szalagálét felfőzik és egy jól lezárható üvegbe teszik el. Ebből mérik ki a tésztához szükséges mennyiséget, a következő módon: a brehpadon lévő tésztába öklükkel egy kis lyukat nyomnak, és beleöntik a felfőzött sütőport, erre lisztet szórnak, majd a breholással oszlik szét egyenletesen a tésztában. A baba (pólyás babát ábrázoló mézestészta) a szalagálét por alakjában teszik bele, előzőleg összetörik, hogy ne kerüljön görcsös, nagyobb szemcse a tésztába. A sütőpor tésztába keverését trejbolásnak. nevezik. A brehpadon meggyúrt tésztából absteho/óval, konyhai nyeles vágódeszkára emlékeztető falapáttal (2a kép) vágnak ki egy részt, s azt tovább a táblán (2c kép) gyúrják össze, majd gömbölyűre összeállítják. Ezt a tésztatömböt kézzel henger alakúra gömbölyítik, kézzel hasábformájúra lenyomkodják, majd a valgerred (kb. 50 cm hosszú 3—5 cm átmérőjű,