Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 46. Debrecen, 1986)

II. A mesterség elsajátítása

bár az 1713-as debreceni mézeskalácsos céhlevél kimondja, hogy „házon kívül való munkára ne hajtassék".

12 A tanulók nagyon ki voltak szolgáltatva a mestereknek és a segédeknek. A segédeket „segéd úr'-nak kellett szólítani, ki kellett szolgálni nemcsak a műhelyben, hanem személyileg is. Meg kellett tisztítani a cipőjét, reggelre a mosdáshoz vizet kellett bekészíteni. Ha az inas a segéd valamelyik parancsát nem végezte el, akkor azért már pofon járt. A mester, ha a segédek személyi munkára fogták be a tanulókat, nagyon haragudott, mert ez a termelőmunkától vonta el őket. Az inasoknak egyes esetekben a mesterrel jobb volt a viszonyuk, mint a segédekkel. Az inas és a segédek még századunk első évtizedeiben is a mesternél laktak. A bentlakás azért is fontos volt, mert sokszor, nagyobb vásárok, búcsúk idején késő éjszakáig dolgoztak és reggel korán már kezdték a munkát. Az inasok feladata volt az, hogy reggel 5 órakor befűtsenek a kemencébe és 6 órakor csörömpöljenek a valgemú (nyújtófával) a táb/ún, s ezzel adjanak hírt a munkaidő kezdetéről. A XX. században az inas a mesterséget három, három és fél évig tanulta. Ha a mester látta el ruhával, akkor négy évig. A tanuló előbb az egyszerű munkákat végezte és később folyamatosan tanulta meg a mesterség minden fogását. A segédek mellé voltak beosztva, azok utasításait kellett pontosan végrehajtaniuk. Kevés bért, esetleg csak zsebpénzt kaptak. Az inasok vásárra nagyon szerettek járni, mert ott nekik is csurrant-cseppent. Este, a munka befejezése után, az inasoknak mindent el kellett takarítani, elmosni, elrakni és a szükséges holmikat, anyagokat elő kellett készíteni a másnapi munkához. A debreceni mézeskalácsos mesterek a tanulók oktatásakor nagyon vigyáztak arra, hogy mindent a hagyományos megszokott módon végezzenek. A mesterség munkatechnikájában, a tészták elkészítésében is megőrizte sokszor a céh kínos, egyöntetűségre való törekvését. Az inast először kiverni (a tésztát formába belenyomkodni) tanították meg. Ha kettőnél több beleragadt, akkor a segédtől vagy a mestertől kaptak egy-két pofont. Századunkban már a tanulók a mesterséget két év alatt tanulták meg. Ezután már önállóan dolgoztak. A mesterek emlékezete szerint egyszerre két inasnál több beszegődtetve sohasem volt. A beszegődtetésnél a tanulóval szerződést kötöttek. A tanuló ellátást, munkaruhát, zsebpénzt kapott. A debreceni mézeskalácsosok 1713-as és 1726-os céhlevele pontosan meghatározza az inas fizetését is. Előírja azt, hogy mind a két, mind a három évre beszegődő inasnak fizetése egy szűr, egy „aba vásári dolmány" nadrág, két fekete süveg, a szükségnek megfelelő csizma és fehérnemű. A kétesztendős inasnak 4 pár lábravaló. Emellett minden tanuló a második esztendejében már dolgozhatott magának is.

13 Azt azonban, hogy mennyit dolgozhatott magának, milyen formában és hogyan értékesíthette, nem rögzíti a céhlevél. Az inas, az előbb említett, fizetésképpen kapott ruházatából némi fény derül az inasok viseletére is. A mesterek megtehették azt is, hogy pénzért taníthattatták fiaikat. Ezeket pénzesinasoknak nevezik a céhiratok. A XVIII. században évenként 25 forintot és két köböl búzát fizettek a tanítómesternek. A pénzesinast házon kívüli munkával nem volt szabad foglalkoztatni. Ezek természetesen fizetést sem kaptak, és az apja volt köteles eltartani is.

14 A munkáltató mester és az általuk foglalkoztatottak között a megértés nem volt mindig harmonikus. Az inas gyakran megszökött mesterétől. Szökött mézeskalácsos inasról tudósít bennünket az 1713-as,

15 az 1726-os mézeskalácsos,

16 egyéb szökött inast említ az 12 Céhlevél, 1713. 24. art. 13 Céhlevél, 1713. 23. art. 14 Céhlevél, 1713. 24. art. 15 Céhlevél, 1713. 25. art.