Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 46. Debrecen, 1986)
I. A mesterség története
rásziparra. 68 A mézeskalácsosok cukrászokká válásának útja a következő: már több évtizede hozzákezdtek a különböző cukros stanglik, puszedlik, diós-, mogyoróscsókok készítéséhez. Ez már cukrászmunka. A következő lépés az, amikor a mézeskalácsos mesterség megtanulása után megszerzik a cukrászmesteri képesítést, ekkor már mindkét ipart egyenlő arányban vagy a keresletnek megfelelően gyakorolják. A következő fokozat az, amikor már csak mellékesen készítenek mézeskalácsot. A fejlődés utolsó szakaszában a mézeskalácsosok fia már csak cukrászatot tanul, s az apja halála után nem is készít mézeskalácsot. A mézeskalácsosok szervezetileg is közel kerültek a cukrászokhoz. Közösen alkottak az ipartestületen belül egy szakosztályt. Századunk húszas éveinek a kezdetén, érdekeik védelmére külön egyesületet is létrehoznak, Magyar Cukrászok és Mézeskalácsosok Országos Szövetsége néven. Az 1929—33-as gazdasági válság majdnem létüket veszélyeztette. A harmincas években Pápán és Egerben tartottak országos kongresszust, ahol megvitatták a két mesterség fennforgó problémáit. A szövetség azonban soha sem ölelte fel a szakmabeliek teljes egészét. A mézeskalácsosok különösen húzódoztak a szövetségtől, mert inkább a cuk rászok érdekeit képviselte. A debreceni mézeskalácsosok csak elvétve mentek el a kongresszusokra. A mézeskalácsos mesterek száma a XVIII—XIX. század folyamán csak minimális változást mutat. Mint már előbb felsoroltam az 1713. évi céhlevél hét mestert sorol fel, ugyanennyit említ az 1726-os is. A mesterek 13 év elteltével már nem ugyanazok, de számuk még mindig hét-hét. 1743—44-ben már tizennégyen, 1762-ben már tizenöten vannak a céhben, 1769—70-ben tizenheten dolgoznak. 1770—71-ben tizennyolcan folytatják a mesterséget. 1775—76-ban már ismét csak tizenhárom mézeskalácsos dolgozott Debrecenben. 69 1807-ben tizennégy a céhben lévő mézeskalácsosok száma, 70 1 843-ban nyolc, 1849-ben hat, 1852-ben négy, 1853-ban öt, 71 1880-ban öt 72 mézeskalácsos dolgozott a városban. A XIX—XX. század fordulóján, a mai mesterek emlékezete szerint, Konrád János, Szentesi Ferenc, Deák Károly, Pető István, Bódogh Gyula, Czobor Károlyné dolgozott Debrecenben. Az első világháború után még tízen voltak mézeskalácsosok. 73 1935-ben is még kilenc mézeskalácsos mester működött a városban. 1955-ben már csak a következő mesterek dolgoztak: Kerékgyártó Sándor (Batthyányi u. 4.), Kálmánczhelyi Ferenc (Óvoda u. 22.), Kisfalussy Dezsőné (Nyíl u. 45.), Harsányi István (Csonka u. 7.), Pásti Lajosné (Rakovszky u. 67.). 74 68 Vö.: Csat kai Endre: Thier László ütőfagyűjteménye. Sopron, 1914. 3. (kézirat); Csatkai i. m. E.A. 2205.; Sólymos Ede: Mézeskalácsos. E.A. 2434. 1—2.; Véghi.m. 104. 3. jegyzet 69 Classificatio opificum. HBML. IV/A/1013/I/f/2. 1743—1744, 1762, 1769—70., 1770—71., 1775— 76. 70 Szűcs István i. m. 991—92.; Schwartner Martin: i. m I. 355—57. 71 Balogh István: A város és népe. Szabó István (szerk.) A szabadságharc fővárosa Debrecen. Debrecen, 1948. 21. 72 Palugyay Imre: Magyarország legújabb leírása. Pest, 1853. II. 430. 73 Kemény i. m. Bevezetés 74 Karcagon az 1950-es években a következő mézeskalácsosok dolgoztak: Hajnal Mihályné (Maros u. 8.), K. Nagy Istvánné (Sánta u. 22.), Nemes Józsefné (Kazinczy u. 11.) és Nemes József (Kazinczy u. 11.). Kis Béláné (Honvéd u. 5.) már kb. tíz éve abbahagyta a mézeskalácsosságot. Ador Ferencné termelőszövetkezetben dolgozik. Győri Ferencné (Zöldfa u. 10.), Nyíregyházán Mándi Gyuláné (Selyem u. 39.), Knapek Ferencné (Serház u. 22.) és Kánya Gyula (Akácfa tér 12.) dolgozott. Hajdúböszörményben Pázmándi László dolgozik az 1950-es évek elejétől. Pázmándi debreceni mézeskalácsos család leszármazottja.
