Varga Gyula: Debreceni szíjgyártók Kathy László, Kádár Gyula (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 45. Debrecen, 1986)

A SZÍJGYÁRTÓ MESTERSÉG A szíjgyártó (Lorarius) mesterség a bőrmegmunkáló és feldolgozó iparágak egyike. Mint nevük is mutatja, főként a vastagabb, puhított bőrféleségek, a szíjak feldolgozásával foglalkoztak, s ezen belül is elsősorban a lószerszámok, s általában a lótartással kapcsolatos bőrtárgyak készítése volt a fő munkakörük. A szíjgyártó mesterség határait azonban nehéz megvonni, mert tevékenységük történetük folyamán többféleképpen kapcsolódott más bőrös-, vagy egyéb szakmákhoz. Régebben (kb. a XVIII. század végéig) maguk készítették ki a bőröket is, de mindvégig szinte együtt dolgoztak a nyergesekkel, kulacskészítőkkel, csengősökkel; legtöbbször a szíjgyártók fejezték be, tették használhatóvá ezek készítményeit. A szíjgyártók már régen is készítettek különböző viseletkellékeket, bőröveket, szíjakat, fegyver-, vagy más tartó tokokat, táskákat, ruhadíszeket, vagy egyéb használati tárgyakat. Ezen a téren mindig osztozniuk kellett a népi mesterségekkel, hiszen nagyon sok paraszt, különösen pásztorember értett a bőrök művészi feldolgozásához. Ők készítették pl. a népművészet remekeiként számontartott ostorokat, bicskatartókat, erszényeket. Legtöbb pásztor maga el tudja készíteni a kápa nélküli priccsnyerget, vagy a szamár hátára való úgynevezett tergenyét. A XIX. század közepétől külön szakmává fejlődött a bőrdíszművesség, a bőröndösök, akik azonban mindig kapcsolatban voltak a szíjgyártókkal, s egyes szíjgyártók maguk is készítettek bőrdíszműves tárgyakat. De a szíjgyártók tevékenységi körét bővítette a különböző gépszíjak, s más ipari bőralkatrészek készítése. Ezekből később bőripari üzemek, gyárak alakultak s míg sok régi kisiparos a kézműves formát őrizte, nagyon sok szíjgyártósegéd, sőt mester már ezekben a gyárakban talált munkát és megélhetést. A szíjgyártó mesterség nem állhatott meg a fémművesek, kovácsok, rézöntők nélkül sem. A lószerszámok elengedhetetlen tartozékai a különböző csatok, zabiák, kengyelek s nem utolsó sorban a csillogó díszítőelemek, tükrök, kulcsok, szegecsek, melyekkel a lószerszámokat kirakták. Mindez azt jelentette, hogy a szíjgyártó mesterség maga évszázadokon át bizonyos mértékig ki volt szolgáltatva nemcsak a változó divatigényeknek, a népi ízlés, a hajtási, fogatolási módok változásának, hanem a konkurrens szakmáknak, sőt a népi kézművesség alakulásának is. A szíjgyártó mesterség rövid története A bőrfeldolgozás egyike legrégibb kézművesiparainknak. Honfoglaláskori régészeink bizonyítják, hogy már ebben az időben az európai kézművességhez képest is fej'ett volt őseink körében a bőrmegmunkálás. A középkori Magyarországon is a feldolgozó iparok között első helyen állt. Munkatechnikájuk fejlettségét tekintve messze felülmúlták a többi iparágakat. Hírük külföldre is eljutott, ahol is a sós-, timsós kikészítő eljárást magyar módszernek nevezték. A szíjgyártó mesterség hosszú fejlődés eredményeként specializálódhatott a szíjak feldolgozására. Régészeti leletek tanúsága szerint a magyarság körében már a honfoglalás előtt elválhatott egymástól a prémes (szűcs), vagy a szőrtelenített, cserzett bőrökből dolgozó bőr-