Varga Gyula: Debreceni szíjgyártók Kathy László, Kádár Gyula (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 45. Debrecen, 1986)

bőrbe különböző mintákat nyomjanak bele. Voltak, amelyeket előbb fel kellett melegíteni, s így simítottak vele, vagy ezzel vasaltak. Újabban elektromos melegítésű bőrvasalóval is találkozhattunk. Ősi díszítőeszközök voltak a különböző lyukasztók, cifrázok, beütök, melyekkel vagy a bőrök széleit cifrázták, vagy különböző alakü beütéseket, vagy lyukakat vágtak a munkadarabra, hogy az díszesebb, mutatósabb legyen. Voltak még különböző véső, karcoló, öltéskijelölő eszközök, körzők, s nem utolsósorban ide sorolhatjuk a bőrfestő eszközöket, melyek segítségével a fehér alapszínű bőröket megfelelően tudták színezni. Itt kell megemlíteni azokat az eszközöket, amelyek segítségével a fémdíszeket, szegecseket el tudták a bőrön helyezni. Ezek lehettek egyszerű lyukasztók, kalapácsok, vagy komplikáltabb szegecselő fogók s más szerszámok. A szíjgyártóműhely eszközkészlete a történelem folyamán folyton változott, de a mesterség mindig megőrizte az ősi szerszámokat s az ezekhez fűződő munkafolyamatokat, hiszen ezek a szíjmegmunkálásnak ma is a legcélszerűbb lehetőségei. Ugyanakkor mindenkor igyekeztek átvenni azokat a célszerű új eszközöket, melyek a változó igényeknek megfelelő munkadarabok művelésére alkalmasak lehettek. Ezek közül nyilván legfontosabb eszköz a bőrvarrógép. Napjainkban a bőripari üzemekben már legtöbb munkafolyamatot gépesítették, de a legszebb, művészi értékű munkákat ma is a régi kézműves eszközökkel végzik. Legfeljebb arról van szó, hogy a szíjgyártó kellékekhez szükséges kiegészítő alkatrészeket mostmár a kereskedelemben kapható ipari termékekből szerzik be. A SZÍJGYÁRTÓK MUNKÁJA ÉS TERMÉKEI Alapanyagok és munkamenet. A szíjgyártó mesterség legfontosabb alapanyaga a bőr, melyet régebben maguk a szíjgyártó mesterek készítettek ki. Legtöbbször marhabőrt, gyakran disznóbőrt, speciális esetben ló-, ritkábban juh-, kecskebőrt használtak. Cserzési eljárásuk azonos volt a varga mesterekével, de ők inkább az ősi sós-timsós eljárást alkalmazták, valamivel nagyobb gondot fordítottak a bőrök puhítására, finomítására, mert így könnyebben tudtak vele bánni. A XIX. század közepétől már nincsenek adataink arra, hogy — legalábbis az alapfontosságú bőröket — maguk a szíjgyártók készítették, hanem tímároktól, vagy bőrkereskedőktől vásárolták. (Még egy 1812-ből való áriimitáció szerint a szíjgyártó egy ökör-, vagy tehénbőr kikészítéséért 1 forint 30 krajcárt kérhet, egy disznóbőrért 40 krajcárt. DMNA. 318.) A Debreceni szíjgyártók helyben is beszerezhették a szükséges bőröket, hiszen itt még az 1930-as években is több mint 70 tímárműhely dolgozott (Gáborján Alice gyűjtése. DMNA. 875.) Régebben négy, újabban három bőrfajtát különböztettek meg, az ún. eleven bőrt vagy hámbőrt (Blankleder). Ezt a félig meredt, szívós bőrfajtát két cserzés után meghagyták eredeti fehér színében, majd csak később festették feketére, barnára, vagy más színre. Másik a födélbőr, mely a munkadarabok külső bevonására való finom, hajlékony bőr, melyet felhasználáskor a szíjgyártó még külön cserzett, áztatott, színezett, esetleg lakkozott. A bagaria bőr vastag, vízálló, mégis simulékony, elég puha. Ez rendszerint vörösre, vagy feketére festett 2—3 éves marhabőr. Régen még használták az úgynevezett hasi bőrt. Ezt a nagyon vékony, finom bőrvarró szíjat, a szironyok készítésére használták, s különböző színűre festették. Az állati test különböző részeiről lehúzott bőrök is más-más tulajdonságokkal bírnak. A szíjgyártó megvette a teljes bőrt, amelynek megkülönböztette a hátrészét (krupon), a nyakrészét (csuka), a két oldalrészét (blank), s még több kisebb részét. Ha nem volt elég pénze, akkor csak félbőrt vett, de a bőr egyes részeit külön is megvásárolhatta. A bőrök tulajdonsága attól is függött, hogy milyen cserzési-, kikészítési módokat alkalmaztak, ezért a bőrök beszerzésekor ezt is ismerni kellett. így igen nagy gonddal kellett megválasztani a lószerszámok, kantárok, nyergek különböző alkatrészeihez alkalmas borfajtákat.