Gazda László szerk.: Ecsedi István születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 44. Debrecen, 1986)

Balassa Iván: Ecsedi István századik születésnapján (elnöki megnyitó)

Balassa Iván Ecsedi István századik születésnapján Elnöki megnyitó Ecsedi Istvánnak, Debrecen és a Tiszántúl kiemelkedő néprajztudósa születésének százéves fordulójának megünneplésére gyűltünk össze. Ez nemcsak helyi ünnep, hanem az egész magyar néprajztudomány megemlékezik a nagy kutatóról, a gyűjtőről, muzeológusról, aki első igazgatója volt az új és impozáns, múzeumi célra épült Déri Múzeumnak, mely azon kevés épületek egyike Magyarországon, melyet múzeumi feladatok ellátására emeltek, és ma is korszerűnek mondható. Érdekes módon az 1920-as évek a középítkezések egész sorát biztosították Debrecen számára, hiszen ekkor épült az egyetem központi épülete, a klinikák, de egész sor bérház, így többek között a püspöki palota. Visszaemlékezve kisdiák koromra, az a felfogás járta, hogy a középületeket a református Debrecen kapja, hogy a kormányzat ellensúlyozza azt a sok lehetőséget, amit ebben az időben a katolikus Szeged számára biztosított. Igaz, nem igaz, nem tudom, ezt már az újkor jeles helyi történész kutatóinak keli cldönteniök. Ecsedi István, a debreceni cíviscsalád tagja, nemcsak tudta, hanem élte is a különösen az első világháborúig csaknem érintetlenül megmaradt parasztpolgári életformát, minden munkájával, minden kötöttségével együtt. Ha valaki, akkor ő igazán tudta, hogy milyen nehezen járult hozzá a család, hogy tovább tanuljon, hogy foglalkozását tekintve kilépjen ebből a körből. Bár ezt megtette, de mindennapi egyéni életét tekintve haláláig megmaradt Mester utcai cívisnek. Sajnos személyesen nem ismerhettem, de a Garai utcán lakva most is előttem van, ahogy a Jókai utca felől hazafelé végigballagott ezen az utcán. Ha emlékeimet felidézem, sohasem szembe, hanem eltávolodóban jelenik meg alakja, és ezt jelképesnek tartom, mert értéke így növekszik állandóan, ahogy „időben, térben távozik**. A földrajz területéről érkezett a néprajztudományba, mint korának számos kiemelkedő néprajzkutatója, így többek között Bátky Zsigmond, Györffy István és mások. Egész életében gyalogos vándor volt, aki nemcsak a „poros országutakat" rótta, hanem a kanyargó, kitaposott ösvényekről is gyakran letért, hogy egy-egy pásztorral, halásszal vagy éppen orvvadásszal elbeszélgessen. Közben mindenről jegyzetet készített, és olyan hatalmas néprajzi adatmennyiség gyűlt össze, hogy az már önmaga követelte a nyilvánosságra kerülést. Bár Szegeden személyesen is megismerte Tömörkény Istvánt, Móricz Pált, sokat forgatta munkáikat, de mégsem a szépírói utat választotta, bár néhány útikönyve azt bizonyítja, hogy ilyen tehetséggel is rendelkezett. A pontos leírás, adatközlés, a tudományos hitelesség volt legfontosabb erőssége, mely már a Hortobágyról írt alapvető munkájában is megmutatkozott. Keresztül-kasul járta a hatalmas pusztát, melyebben az időben még sok mindent megőrzött az előző századok hagyományaiból. A Hortobágyról szóló, 1914-ben megjelent alapvető munkáját ma is haszonnal és tanulsággal forgatjuk, annál is inkább, mert ennél jobb és alaposabb munka napjainkig sem készült arról a területről, ahol a „szilaj állattartás" a legtovább megmaradt. Ecsedi István a néprajzi ismeretek elsajátításában autodidakta volt, mint kortársai valamennyien, sőt későbben is sokan, magamat is beleszámítva, aki azt egyetemen soha nem hall-