Gazda László szerk.: Ecsedi István születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 44. Debrecen, 1986)
Szilágyi Miklós: Az „ősfoglalkozások” Ecsedi István kutatásaiban
szerint — „több ízben** felkereste a Tiszát, a Hortobágy folyót, a Kösüt, a Berettyót, a Tiszántúl „nevezetesebb halászóhelyeit", és „megfigyelte a téli halászatot jég alatt a Tisza morotváiban". Szinte hihetetlennek tűnik a részletezett előzmények ismeretében, hogy még a feldolgozás közben is ennyire szükségét érezte a már jól ismert gyűjtőterület ismételt meglátogatásának. Hiszen — egyetlen példát említve — a jég alatti halászat élményszerű leírását már a Poros országutakon közölte, s a Földgömb című folyóiratban is ilyen tárgyú cikkel mutatkozott be (Egy tiszai téli halászat — 1930) — milyen kiegészítő adatot remélhetett ezek után? Pedig nincs tévedés: valóban megismételte a gyűjtést. Ennek a két évnek a halászatitárgy-gyarapodása — s ez bizonyítja a terepmunkát — szintén kiemelkedő. Az ekkor megszerzett tárgyak között vannak a jeges halászat eszközei Tiszacsegéről és Tiszaörvényről, s ugyaninnen, a rendszeresen felkeresett halászmesterektől vesszővarsákat, tapogatót, haltartót, palónyahálót-palónyaszéket, puttyogatót, szigonyt is vásárolt. De szerepel a gyűjtőhelyek között Konyár, Tépe, a Hortobágy, Tiszaszentmárton, Sajóecseg, Derecske, Vésztő is. Valószínű tehát, hogy a jelentésnek ez az értékelő mondata sem az évtizedes halászati gyűjtéseket, hanem kifejezetten 1933—1934 eredményeit minősíti: „Gyűjtésével nagyban kiegészítette a múzeum halászati gyűjteményét, megfigyelései sok részletkérdést tisztázni fognak, melyek Herman Ottó nagy alapvető munkájából hiányoznak." E két monografikus feldolgozást egy év múlva újabb — a táplálkozásról szóló — követte. És továbbiakat tervezett: már a vadászatról írott munkája előszavában bejelentette („Amióta Debrecen város múzeumának vezetését átvettem, szándékom a múzeum debreceni anyagát feldolgozni. Elsősorban a néprajzi anyagot óhajtom feldolgozni, mert ez a legveszendőbb, és ez vár legjobban megörökítésre.") Abba.n a meggyőződésben vállalta ezt az emberfeletti munkatempót — csak erre következtethetünk —, mert valami sürgette: úgy érezte, versenyt fut az idővel. Sürgette az ekkor készülő szintézis, a Magyarság néprajza jelentette szaktudományos igény — ezt is számon tartotta, s talán bosszantotta is, hogy lépéshátrányba került. Önelégült büszkélkedésnek tetszik, ahogyan a Györffy István által írt Gazdálkodás fejezetet (nevének kezdőbetűjével jegyzett) recenziójában minősítette: a vadászatot „Ecsedi István művének erős felhasználásával szépen sikerült feltárnia. A halászatnál még mindig a Herman Ottó megállapítása alapján áll, még nem jutott el hozzá Ecsedi István az újabb adatokat bemutató nagyobb összefoglaló munkája.*' Ne legyünk azonban igazságtalanok, ne ítéljük hiúságnak a „mégis volt értelme!" boldogságát kifejező mondatot! Mert Ecsedi István valóban tudta, hogy versenyt kell futnia az idővel. Az emberfeletti munkatempót, a „mindegy hogyan, ha kapkodva is, csak elkészüljön" alkotói hangulatot egyetlen sajnálatos tény magyarázza: 1932. május 30-án agyvérzés érte, s alig felépülve kezdett hozzá a vadászat feldolgozásához. A betegség utáni állapottal megmagyarázhatjuk azt is, hogy — a mégis vállalt személyes gyűjtés mellett — rákényszerült mások segítségére: „többnyire levelezés útján — írja Sőregi —, főképpen régi tanítványaitól, falusi tanítóktól, továbbá lelkészektől is rengeteg adatot és rajzot kapott". Indokolatlannak tűnhet, hogy ilyen részletesen foglalkoztam a „keletkezési körülméményekkel". Hiszen a szaktudomány messzemenően elismeri a két kismonográfiában közzétett anyag kivételes értékét: szinte elképzelhetetlen olyan vadászatról vagy halászatról szóló tanulmány — eddig is elképzelhetetlen volt, s ezután is az lesz! —, mely figyelmen kívül hagyja Ecsedi adatait — főképp a senki más által le nem írt „archaikumokat". Az adatok értéke vitathatatlan, mégis indokolt tudatosítani, hogy ezek a nagy igényű és nagy hatású munkák a súlyos, a halállal fenyegető betegség kiváltotta alkotói pánikhangulat termékei. Ezt tudva másképp ítéljük meg „fogyatékosságaikat": az esetenkénti terjengősséget, a szöveg és az ábrák összehangolásának elmulasztását, a gondos átfésülés elhanyagolását — azokat a türelmetlenségről, kapkodásról árulkodó hibákat, melyeket Sőregi is — a közeli halál