Gazda László szerk.: Ecsedi István születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 44. Debrecen, 1986)

Szilágyi Miklós: Az „ősfoglalkozások” Ecsedi István kutatásaiban

döbbenetét megvalló méltatásokban szokatlan módon — felemlegetett, és a betegséggel mentegetett. Tudom, eléggé rendhagyó az olyan évfordulós emlékidézés, mely az életrajzi adatokat a méltatásra kiválasztott tudományos teljesítmény fogyatékosságainak „magyarázatául" használja fel. Mégsem tehettem másként, mert jó régen rá kellett már döbbennem, hogy ez a két „alapmű" —jóllehet kézikönyvként használom — kielégületlenül hagy. Mindig is úgy éreztem, hogy alatta maradtak a szerző megfogalmazott programjának, és az előzetes publikációk ígérte tárgyismeret sem tükröződik bennük egyértelműen. A miértre kerestem a választ az életrajzi tényekben, s most már a lehetséges válaszokat is megfogalmazhatom. Azt remélve, hogy ezzel a két monográfiában benne lévő hatalmas mennyiségű néprajzi információ „forráskritikai szempontjainak" kidolgozásához is hozzájárulhatok. — Mindkét monográfia esetében elbizonytalanítja az adatok felhasználóját az egyszeri konkrét élmény felidézésének és az általánosításnak módszertani — olykor azonban csak a sietséggel magyarázható megfogalmazási — tisztázatlansága. Az adatok egy részét úgy közli, mintha fél Tiszántúlnyi gyűjtőterületére jellemző lenne, más részénél, rendszerint az egyszeri megfigyelést, az eszköz megszerzési módját felidézve, konkrét helymeghatározást ad. Az anyaggyűjtés eltérő módjának ismeretében azt mondhatom, hogy a vadászati adatok „általánosítása" kevésbé, a halászati adatoké sokkal inkább megalapozott, mivel csak az utóbbi téma gyűjtése közbenjárta be — többször is! — az egész gyűjtőterületet. Ez a logikai következtetés azonban vajmi kevés a ma.gabiztos forráskritikához... Korábbi dolgozataimban — Ecsedinek a Tisza-verésről, illetve az iszapkavarásos, kézzel való halfogásról közölt adatait más információkkal egybevetve — igyekeztem bizonyítani, hogy az „élményről" beszámoló riportnak és a későbbi általánosító közlésnek együttesen van forrásértéke. Ezeket a fogási módokat •— nyilván mert „archaikusnak" gondolta — szerencsénkre többször is leírta, így a nem egészen azonosan előadott részleteket egymásra vetítve mutathattam rá, hogy „általánosan elterjedtnek" egyiket sem tekinthetjük ; még akkor sem, ha bizonyosan többszöri tapasztalat alapján általánosított. A Tisza-verés megrendezése a halászati bérlő szervezőkészségének volt a függvénye; az iszap felzavarásával elérhető mesés zsákmány pedig sokkal jobban megmozgatta a szegény ember képzeletét, mint amennyi lehetőséget az eszköz nélküli fogási mód kínált — íme, ezek az összefüggések kell hogy óvatosságra intsenek az általánosításban. Mivel a halászatról meglehetősen sok az előzetes — leggyakrabban riport jellegű — publikációja, az „egyes" és az „általános" viszonyának hasonló módszerű kontrollját egész sor fogási mód leírásánál meg lehet kísérelni. Hadd hangsúlyozzam: én magam az „útinaplók" érzékletesen fogalmazott, a táj és az ember kapcsolatára is figyelő riportjait olykor többre tartom, mint a monográfia „adattá" szikárított közléseit. Ez azonban nem „kritika", hanem néprajzi általánosításaink megbízhatóságát szkeptikusan megítélő szemlélet... — A halászatról kevesebb, a vadászatról több és gondosabban értelmezett történeti adatot is idézett Ecsedi. Ennek ellenére a két élelemszerző (a vadászatnál inkább a kártékony állatokat pusztító!) tevékenység bemutatása nincs hozzáigazítva a „történeti idő" jelentette koordinátákhoz. Nemcsak azért, mert az archív és a recens adatok kapcsolatát következetlenül jelzi — általában nem jelzi. Azért inkább, mert az általa megfigyelt vagy az adatközlők emlékei alapján feljegyzett halász és vadász módszerek feltételrendszerét homályban hagyja: mellőzi adatközlőinek történeti értékű információit. Emlegeti az úri vadászokat, az orvvadászokat, a vadászgató földműveseket, pásztorokat, illetve a nagyhalászokat, a kishalászokat, az orvhalászokat, a halat fogó parasztokat, pásztorokat, cigányokat (több jeles halászmester és kisvízi halász „szegény ember" név szerint is szerepel), azt azonban nem tudjuk meg, hogy munkájuk megszervezését s eszközhasználatukat milyen mértékben korlátozták a 19. század végén, a 20. század elején érvényben volt törvények és rendeletek. A vadászat és halászat helyszíneiről szintén sok mindent megtudunk, csak az marad homály-