Gazda László szerk.: Ecsedi István születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 44. Debrecen, 1986)

Szilágyi Miklós: Az „ősfoglalkozások” Ecsedi István kutatásaiban

menti településre rendszeresen visszajárt, majdnem lehetetlen eldönteni, hogy a Poros országutakon tiszai emlékekről beszámoló „halászati riportjai" 1921—1925 között melyik esztendőben íródtak. A Beszélgetésem az utolsó lápi emberrel című írás azonban kétségtelenül az 1924-es, az Ecsedi-láp megismerését célzó gyűjtőútnak az emléke. Az 1927-ben kiadott Hortobágyi életképek két halászati riportja sem kapcsolható valamelyik említett gyűjtőúthoz: a 20-as évek első felében bármikor készülhetett, csak az nem valószínű, hogy közvetlenül a publikálás előtt íródott volna. Az 1925-ös évvel ugyanis — az éves jelentésekből legalábbis úgy tűnik — egy időre felfüggesztette Ecsedi a halászati témagyűjtéseket: 1931-ig nem tartotta említésre érdemesnek a tiszai halászokkal történt alkalmi találkozásait. Nyilván tett azért kisebb kirándulásokat a vizek mellé, s ezekre is utalnak a gyűjtőmunkát általában említő megjegyzések, valamint a tiszaszederkényi, tiszaörvényi, kunmadarasi, hortobágyi, hajdúszoboszlói, tiszadobi, tiszaszalkai lelőhelyű halászatitárgy-gyarapodások. Ebben az időszakban inkább külföldi — egy sor útirajzot eredményező — utazásait ambicionálta. Ezeknek a nem feltétlenül néprajzi célú tanulmányutaknak is volt valamelyes halászattal összefüggő tanulsága. Bulgáriai megfigyeléseit nemcsak az 1929-ben megjelent, egyéb néprajzi adatokban is bővelkedő útirajzsorozatában emlegeti, halászati monográfiájában is visszatér a dobóhálós bolgár halászra. 1928-as finnországi, lappföldi utazásának—jeges-tengeri hajóútjának — pedig némely tapasztalata beépült táplálkozási monográfiájába. Sajnos eléggé szervetlenül, hiszen nem összehasonlító adatként idézi, maga az élmény azonban eléggé intenzív lehetett, mert az éves jelentésben is a halkonzerválás módját tartotta kiemelésre érdemesnek : „Itt a halászok életmódjával ismerkedett meg (tőkehalszárítás, a hering feldolgozása)." Az 1932. évi jelentésben — abban az évkönyvkötetben, melyben a monográfia is megjelent — találni első nyomát a vadászati témagyűjtésnek: az év folyamán „a Debrecen határában és környékén divatozó népies vadfogást dolgozta fel. Gyűjtésével kiegészítette a múzeum anyagát, kutatásaival összegyűjtötte a népies vadfogás még megtalálható emlékeit, mesterszavait". Rendkívüli energiával vetette bele magát a munkába, s bármennyire hihetetlen: a nyomdába adás utolsó percéig —gyűjtött. Nemcsak 1932-ben, de a következő esztendő első hónapjaiban is igen számottevő volt a vadászati tárgyak gyarapodása: 9, illetve 18 ilyen tárgy megszerzését nyugtázta a jelentés. A kismonográfia adatgyűjtése — ha nem is tartotta szükségesnek Ecsedi, hogy évről évre megemlékezzen róla — természetesen nem volt egészen előzmény nélküli. A bodrogközi és az Ecsedi-láp maradványain végzett halászati gyűjtéseiről beszámolva — mi sem természetesebb, hiszen pákászokkal beszélgetett — a vadászatot s az orvvadászatot sem hagyja említetlenül; a Hortobágyi életképekben is felsejlik az „úri vadászok" hátterében a pásztorok vadásztudománya; a varjú „kucsmázásáról" pedig — melyet a debreceni vákáncsosok körében figyelt meg — az 1926-os Néprajzi Értesítőben már publikált egy aprócska cikket. Jelentősebb előzmény volt, hogy tanítványaival folyamatosan gyűjtetett. Utal erre az előszóban is, s a tanítóképzősöknek az 1920-as évek második felében megszaporodó tárgyajándékozásai szintén az irányított gyűjtést igazolják. A vadászati tárgyak gyarapodása azonban ezzel a „társadalmi segítséggel" együtt sem volt túl jelentős, semmiképpen sem bizonyítja Ecsedi megkülönböztetett érdeklődését. 1924-ben egy szaru lőportartó, 1928-ban nyolc-tíz gyermekfegyver (gumipuskák, zúgattyú, parittya), 1929-ben egy vadorzópuska, 1930-ban egy szaru vadászkürt, egy vadászbalta — íme ennyi a vadászati tárgyak jelentésekben nyugtázott gyarapodása a feldolgozást megelőző évig. Az egér-, a hörcsög-, a patkánycsapdák, a lószőr hurkok, a madárfogó kalitkák, a vastőrök rajzban is bemutatott változatai s a fürjfogó háló, a darutolltaxtó deszka, az emelő rendszerű, keretes nyúlhurok is 1932—1933-ban került a múzeumi gyűjteménybe — s azon nyomban a kismonográfia lapjaira. 1933-t és 1934 első hónapjait — ismét a nyomdába adás percéig! — nem csupán a feldolgozásra, de halászati gyűjtései kiegészítésére szánta Ecsedi. 1933-ban — az éves jelentés