Gazda László szerk.: Ecsedi István születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 44. Debrecen, 1986)

Varga Gyula: Ecsedi István és a népi táplálkozás kutatása

Varga Gyula Ecsedi István és a népi táplálkozás kutatása A táplálkozási szokások szervesen hozzátartoznak a népi kultúrához. Ennek ellenére kutatása sokáig — részben még ma is — elhanyagolt területe volt a néprajztudománynak. Ecsedi Istvánt is elsősorban ez a hiányérzet ösztönözte, hogy monográfiát írjon a debreceni és a tiszántúli magyar ember táplálkozásáról. Ecsedi már korábban is tanúsított érdeklődést a pásztor- és a parasztnép ételspecialitásai iránt. Közismert, hogy mindig gasztronómiai élvezettel fogyasztotta nemcsak édesanyja cívisparaszt hagyományokat őrző főztjeit, hanem a hortobágyi pásztorok bográcsban főtt egyszerű ételeit, melyeket maga is nagy szakértelemmel tudott készíteni. Kisebb közleményt írt a pásztorok étkezéséről (1914), a hortobágyi birkapaprikásról (1927), a gomolya-, zsendicekészílésről, (1929) stb. Nagy monográfiájához a közvetlen indíttatást az adta, hogy az 1934-ben megjelent Magyarság néprajza sem foglalkozik kellő súllyal a kérdéssel. Ugyanakkor jelent meg Kerbolt Lászlónak A beteg falu (1934) című könyve, melyben a szerző azt állítja, hogy a magyar parasztság rosszultápláltságának oka, hogy a magyar parasztasszonyok nem tudnak főzni. Tudjuk, hogy az 1929-33-as nagy gazdasági válság idején nálunk is, különösen az alsóbb néposztályok körében tragikus méreteket öltött az éhínség. A kérdés éppen ezért szinte az egész magyar közvéleményt foglalkoztatta. írók, szociológusok, politikusok foglalkoztak a „hárommillió koldus", de némi általánosítással az egész parasztnép elmaradott, reménytelennek látszó egészségügyi, szociális helyzetével. A kérdést józanul megítélő közvélemény ebben az időben már elég világosan látta, hogy az elmaradottság oka mindenekelőtt a nép elszegényedése, a szociális helyzet tragikus romlása. Éppen ezért minden olyan megnyilatkozás, amely a súlyos helyzetet csupán a magyar nép tunyaságára, primitív gondolkozására igyekezett visszavezetni, a haladó közvélemény felháborodását váltotta ki. Ecsedi Istvánt is sértette ez az írás. Különösen amikor a Faluszövetség 1935. évi közgyűlésén Herczeg Ferenc ismert író is megerősítette Kerbolt állítását, hogy „a magyar falusi aszszonyok a rendelkezésükre álló nyersanyagból nem tudnak ízletes és tápláló ételeket készíteni, magyarán megmondva nem tudnak főzni". Ezzel szemben Ecsedi az ekkor már készen levő monográfiájával azt próbálja bizonyítani, hogy „a magyar gazdaasszony valóságos konyhaművész", aki még „azt a kevés nyersanyagot is, amely rendelkezésére áll, olyan jól, tisztán és ízletesen el tudja készíteni, hogy még finomabb ízlésű embereknek is legnagyobb megelégedését vívta ki minden időben". A baj az, hogy a nép szegény, igen kevés az a nyersanyag, amely rendelkezésére áll. A rosszultápláltság okát tehát a szociális bajokban kell keresni. Ecsedi meg is említ néhány ilyen okot, amely kétségtelenül igaz lehetett a maga korában, de ma már tudjuk, hogy ezeknél voltak mélyebb okok is. (Ecsedi szerint sok szegény ember élelmezése azért romlott le, mert a pénzgazdálkodás elterjedése folytán megszűnt a „bennkosztolás" rendszere, amikor is a cselédek, napszámosok a gazdák konyháján étkezhettek. Hibának tartja, hogy egyre több fizetésből élő ember le-