Dankó Imre szerk.: Városszépítészeti törekvések Debrecenben. Izsó Miklós Csokonai-szobrának szerepe. A jelen városfejlesztése és tervei (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 40. Debrecen, 1982)

Keserű Katalin: Izsó és a nemzeti romantika

(1858) vetünk egy pillantást, az előtérben büszkén táncoló párra, különféle, s mégis egymásnak felelő mozdulataira. Feltehetően a magyar színházakba bevonuló tánc is ilyen lehetett, mint a Nemzeti 1862/63-as évadának önálló produkciója, Tóth Soma és Róka János Délceg c. magyar társastánca vagy a Szőllősy-nővérek egész országot bejárt Vasmegyei csárdása a Népszínházban (utóbbiakról a Hölgyfutár 1861-es műmelléklete készült). Jankó képén Csokonai debreceni polgári környezetben jelenik meg, a költő munkáiból sem a paraszti, hanem az úri társastáncról olvashatunk, de szellemében Izsó Táncoló parasztjaira is illik, amit a Dorottyában ír: „Felséges állásba teszik termeteket, Valódiba szedik férfiú képeket; Bennek a rátartás gőgje Ázsiának Díszt ád Európa csinos módijának." A tánc színes forgataga lehetett volna a romantikus festészet témája, de Goya karneváljain kívül nem ismerjük példáit a festészetben, ahol klasszicizáló-akadémikus modorban finom, lenge hölgyek bukkannak fel itt-ott, mint id. Marko Károly Szüret vagy Tarantella c. képén (1835). A szobrászatban Duret vagy Carpeaux munkáin is ez a tendencia élt tovább. Csak a századvégen, a 20. sz. elején a posztimpresszionisták vagy Matisse művészetében jelentkezett a táncnak újfajta, a mozdulatok fázisaiban új meg új formákat, formaegyütteseket felfedező szemlélete, ami Izsó Táncolóin a századközépen már megjelent. Az emberi alak a formatár alapja itt is, s a romantika változatosság, nyugtalanság, ellentétek iránti igénye s az ezeket megjelenítő szándék hívhatta életre a tánc által megmutatkozó, anélkül ismeretlen formákat, az idővel együtt változó formaegyütteseket. S hogy magyar földön születtek e szobrok, nem lehet véletlen, hiszen tőlünk nyugatabbra a táncnak ilyen, az egész embert éltető, megváltoztató, s mégis méltóságteljes formáját nem ismerik. Még az egyszerű, népviseleteket bemutató fotók is feltűnést keltettek külföldön. Az 1862-es londoni világkiállítás magyar anyagával kapcsolatban írta a Times: „Ami a látogatókat mindenek felett érdekli, az a nemzeti viseletek ábrázolása az ország különböző részeiből. Inkább még mint a népviseletek, az azokat viselő alakok vonják magukra a néző figyelmét: mert kevés ország van, hol az alsóbb osztályban tartás, alak, kifejezésre annyi férfiasság és önállóság nyilatkoznék."

25 Ilyen különleges volt a tánchoz szolgáló zenénk is. Izsó korában Patikárius Ferkó cigányprímás volt legkedveltebb művelője, aki több magyar táncot is