Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
Novák László: Temetés és sírjelölés Magyarországon különös tekintettel a fejfákra
tovább fejlődött a XIX. században. A „főtül való fát" értékes mészkő, vagy gránit cserélte fel, s a halottat kripta építményben „boltban" helyezték el a földbe sülylyesztve. A nagykőrösi példa kivételes eset, nem tartható általános jelenségnek. Különös figyelmet azonban azért is érdemel, mert a középkori temetkezési szokásokat jól reprezentálja, s a fejfa funkcionális szerepére is rávilágít. A cívis mezővárosi kisnemes, illetve parasztpolgár a főrangúakhoz hasonlóan temetkezett: csupán fából készített epitáfiumot tettek sírjára, s nem követ. A zászlós kopját pedig a „főtől való fa" testesítette meg. A vallási türelmi rendelet kibocsájtása után a reformátusok, unitáriusok, sőt a lutheránusok is mind inkább kezdték állítani a fejfákat. A reformátusok körében, egyszerűbb formában ugyan, de tovább élt a lobogós temetkezés szokása, s a sírhantokra pedig a koporsó vivő fákat szúrták, fejfa és lábfa gyanánt. Különösen ott, ahol az egyszerű karókra szalagokat is kötöztek (pl. a Kisküküllő vidékén), a sírhant és a sírjel régi, főúri temetkezés ceremóniájából a zászlós kopjákra emlékeztetett. Azonban, hogy nem a lándzsa fegyverből alakult ki a fejfa, bizonyítja a fejfa, gombosfa stb. fejfa név terminológia, s a „kopjafa" fejfa név egyértelmű hiátusa. A sírra tűzött koporsó vivő rudak, s egyéb karók váltak a köznép általános „kopjafa" sírjelévé. A fejfák hosszú időn át tartó fejlődés révén nyerték el végső formakincsüket. A nagykőrösi példa szerint csupán 1839-ben bukkan fel a gombosfa terminológia, jelezve a sírjel hangsúlyozott gombos díszítettségét. A fejfa formakincs másik fejlődési vonala az antropomorf fejfák kialakulásához vezetett. A fejfa kialakulás szempontjából nagy jelentőségű a XIX. század második felének népművészeti, faragó díszítőművészeti virágkora. A fejfák egy részének (pl. a gombosfák) motívumkincse tovább gyarapodott, másrészt pedig új stílusú, gazdag faragású cifrafejfák alakultak ki. A fejfa tehát Magyarországon újkeletűnek tekinthető. A XIX-XX. században, ahogyan kőből, úgy fából is készítettek sírjelet a protestánsok. Németország egyes vidékein meg találhatóak az egyszerű formájú szerényebb díszítésű fejfák, 115 akárcsak Karélia egyes vidékein. 116 Azonban szükséges megállapítani, hogy ezek a sírjelek, lényegesen egyszerűbb formakincsúek, mint a Magyarországon meglévőek. A fejfa kultúra erős szálakkal kapcsolható össze keleti analógiákkal. A finnugor népeknél meglevő bálványok, idolok formai hasonlósága az antropoforf fejfáinkkal, felvetette annak lehetőségét, hogy a finnugor eredetű magyarság kulturális örökségé az archaikus formakincs. 117 Különösen erősítette ezt a nézetet SOLYMOSSY Sándor hipotézise, amely szerint a tiszaháton általános csónakszerú emberalakú fejfák kapcsolatban vannak a finnugorok csónakos temetkezési szokásával. 118 Ezt kívánta tovább bizonyítani KOCZOGH Ákos is, említve olyan kultikus szokásokat is (pl. a halott etetése), amelyek szintén az ősi hagyományvilágban gyökereznek. 119 A kérdés direkt módon történő bizonyítása nem lehetséges, csupán analógiák felvetése, amelyek elemeikben őrizhetnek archaikus kultikus hagyományokat, de egzakt bizonyításra nem alkalmasak. A különböző jelensége strukturalista, szemiotikai összehason115 KOCZOGH Ákos, 1979. 116 KOCZOGH Ákos, 1979.; Szükséges megemlíteni, hogy BÁN Aladár a század elején Karélia egyes lutheránusok lakta vidékén csupán fából készített sírkereszteket és sírköveket talált a temetőkben (BÁN Aladár, 1906. 271.). 117 Vö. MUNKÁCSY Bernát, 1895.; BUDENZ József, 1897118 SOLYMOSSY Sándor, 1930. 119 KOCZOGH Ákos, 1979.
