Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Novák László: Temetés és sírjelölés Magyarországon különös tekintettel a fejfákra

vissza. A temetkezési szertartás kellékei (pajzsok, lobogók, lobogós kopjak) a vitézi dicsőség kiemelése érdekében, mint sírjel melléklet szerepeltek, nem töltöttek be önálló sírjelölő funkciót. A ,,felcsinált" kopját, azaz a dicsőítő felirattal és címerekkel díszített zászlós lándzsát az epitáphium, a sírra helyezett kő mellé tűzték fel. A rangos, vitéz ember temetési ceremóniájától eltekintve a kopja fegyver sírjelölő funkciót is betöltött, azoknak a közvitézeknek sírjára tűzték, akik csatában hősi halált haltak. Ez általános szokás volt a középkorban. A kopja fegyver csupán, mint temetés ceremoniális eszköze van jelen a magyarság halottkultuszában. A XVIII. században is eként ismert a székely határőrök temetkezési szokásaiban. A XIX. században általánosan elterjedt fejfa más gyökerekre vezethető vissza. Ennek elsősorban vallási ok hozható fel magyarázatképpen. A XVI-XVII. században viszonylag békésen megfért egymás mellett a katolikus és protestáns (elsősorban is a református) vallás. Az elhunytaknak rendszerint sírkövet emeltek sírjára, vagy deszkával borították, de gyakori volt az is, hogy nem tettek jelet a sírra. A sírkövek elsősorban a módos embereket illette meg, de a nagyobb mezővárosokban (pl. Kolozsváron) bárki állíttathatott a sírra, ha képes volt megfaragtatni a követ. A kő sírjelek igen különböző félék lehettek. Az egyszerű álló formától ismeretesek az impozáns koporsó alakú kövekig. Rendszerint a halottat dicsőítő sírverset, epitáfiumot vésték rá, gyakran a családi címert, ha nemes volt az illető. A kövek egy részén feltüntették a kereszt jelet is, mint azt bizonyítja a Tökölről származó 1415-ben készült sírkő is. Hogy a katolikusok egyre a kereszt alakú sírjelet használták, kiderül Pázmány Péter 1625-ben írott agendájából is. A főpap szükségesnek tartotta, hogy a katolikusok kizárólag kereszt alakú sírjelet állítsanak. Tulajdonképpen, ez a megjegyzés már az ellenreformációs törekvéseket testesítette meg, s feltételezi, hogy más módon jelölték sírjaikat a protestánsok. A protestánsok, amennyiben állítottak sírjelet a sírra, követ tettek oda. Elsősorban a hegyvidéki tájakon volt ez eleve biztosított. Az alföldi vidékeken ha készítettek síremléket, azt fából eszközölték, mint arról meggyőződhetünk Nagykőrös példája alapján. „Temetésnek való fá"-val határolták el a reformátusok a sírokat. A XVII. században sincsen tudomásunk arról, hogy fej fát állítottak volna. így az a feltevés, hogy a fejfa a protestantizmus révén terjedt volna el Magyarországon, tarthatatlanná válik. Viszont, hogy mégis a magyar protestánsok, közöttük is a reformátusokhoz és unitáriusokhoz kötődik a fejfaállítás szokása, más, mélyebb politikai társadalmi okokkal magyarázható. A XVII. század vége nemcsak a török kiűzését jelenti, s a szabad élet lehetőségét, hanem a Habsburg udvar összbirodalmi törekvését, hatalmi restaurációját, s az ennek szolgálatában álló ellenreformációt, rekatolizációt is. A magyar vitézi kor leáldozott. Szükségszerűen fokozatosan felhagytak a díszes, katonai temetkezési ceremóniákkal is. A protestánsok pedig passzivitásba kényszerültek, néhány helység kivételével nem gyakorolhatták vallásukat. Döntő fordulat 1781-ben, a vallási türelmi rendelet kibocsátása nyomán következett be, amikor minden felekezet számára biztosították a szabad hitéletet. Külön biztosították azt is, bármely vallású ember fejéhez akármely jelt tetethessen. Ez természetesen azt is jelentette, hogy a kereszt mellett használtak másféle sírj eleket is. Hogy milyent, arra vonatkozóan nagykőrösi példa révén kapunk feleletet. 1739-ben egyszerű „fejéhez való fát" tűztek egy cselédsorsú ember sírjára. 1771-ben már rangos, mezővárosi vezető ember sírján bukkan fel a „főtül való fa". A fejfa (faragott és festett) csupán egy eleme volt a sírépítménynek: epitáfiumot is elhelyeztek rajta ,s kerítéssel is körbe vették a sírt, Ez a fából készített sírépítmény