Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Novák László: Temetés és sírjelölés Magyarországon különös tekintettel a fejfákra

A XX. század elején változás következett be. Az első világháború után hanyatlásnak indult a díszes fejfák állításának szokása. Mindjobban előtérbe került a polgáriasodottságot tükröző sírkő-kultusz, amely nemcsak a fejfakészítés felhagyásával járt, hanem előidézte a fejfák formakincsének egyszerűsödését is. Pl. a vezsenyi gombosfákat háttérbe szorította a Tiszántúlon általánosan megtalálható egyszerű faragású fejfa forma (25. kép). A hagyományos, gazdag faragású fejfák mindjobban a zártabb vidékekre szorultak vissza (pl. egyes erdővidéki falvak, mint pl. Apáca, Erdőfüle stb.). A fejfaállítás szokása napjainkban vett újabb lendületet. A régi magyar temetkezési szokások, pompás temetési ceremóniák tudati felelevenítése révén újabb historizáló folyamat kezdődött. A vitézi kopja sírra állításának emléke kapcsán díszes sírjeleket, ún. „kopjafákat" faragnak. A szokás térhódítása szoros összefüggésben áll a divatozó faragómüvészettel. A népi iparművészek - sokszor a helyi jellegzetességektől függetlenül - gazdag motívumkincset elevenítenek fel, s varázsolják díszes népművészeti tárggyá a sírjeleket. Nemcsak a díszítés módja, hanem a fejfák méretei is különböznek a hagyományos régitől. Jellemző példa említhető Nagybaconból, ahol nem a hagyományos régi fejfát állítják, hanem méreteiben nagyobb, „kopjásított" fejfákat (26. kép). Napjainkban tapasztalható a fejfa-kultusz újabb virágzása. A népi élet rendjéhez kötődő, a halottkultuszhoz fűződő hagyományszerűséget már nem tükröz ez a fejfaállító divat-áramlat. A vitézi dicsőség emlékén túlmenően az egyes faragó mesterek gazdag formakincs világa határozza meg a fejfák mindinkább való elterjedését. A cifrafejfáknál is gazdagabb faragású fejfák állítása bizonyos mértékig a nemzeti jelleg kihangsúlyozását célozzák, nem pedig a helyi hagyományok tovább vitelét. Ezt bizonyítja az is, hogy „kopjafákat" állítanak a katolikus temetőkben, s más jellegű fejfákat állítanak a korábban szokásos stílusú fejfakultúrájú temetőkben is. Összegezés A sírjelölést történeti keresztmetszetben vizsgálva megállapíthatjuk, hogy annak kérdésmegválaszolása elválaszthatatlan a temetkezési ceremóniától. A temetés során elsősorban a díszes szertartásnak volt jelentősége, azoknak a jelvényeknek, kellékeknek felsorakoztatása, amelyek az elhunyt méltóságát fejezték ki, rangját emelték. Tulajdonképpen a temetkezési ceremónia igen fontos kérdés, mert annak ismerete kapcsán olyan adatok, s szempontok birtokába jutunk, amely közelebb visz bennünket a fejfaállítás szokásának megértéséhez. A XVIII. századig katonai pompával ment végbe a rangosabb emberek temetése. A nők temetése is igen díszes volt, azonban nélkülözte a katonai pompa külsőségeit (címereket, epitáfiumokat vittek, s hosszú gyászmenetben vitték a koporsót a temetkezési helyre). A XIV-XV. századi adatok szerint, a katolikus főnemesség katonai ceremóniával temetkezett, s ez a szokás öröklődött tovább a protestánsok, illetve a reformátusok temetkezési szokásaiban. A díszes szertartás legfőbb jellegzetessége az volt, hogy a különböző méltósági és családi jelvények mellett a katonai rangot is kifejező eszközöket, s jelvényeket is vittek. Nagy jelentősége volt a lovak felvonultatásának, a harci fegyverek vitelének, s a lobogók jelenlétének. A kopjára tűzött zászlókon dicsőítették az elhunytat. A lovak jelképes feláldozása (az egyháznak ajándékozása), a zászlók, kardok és kopjak összetörése (a. templom falán, és a sírba vetése), valamennyi motívum ősi katonai hagyományokra vezetnek