Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Voigt Vilmos: A folklorisztika egykor és most

egyetemi tanszékein) egyre-másra adja ki a tanulmányokat, gyűjteményeket és monográfiákat. Európa legnagyobb nemzete, és legnagyobb állama, amelynek folklórja a legsokrétűbb, egyelőre bőségesen elég anyagot szolgáltat e megújult tudományos tevékenység számára. A többi szocialista országban hasonló folyamat játszódott le. A második világháború után mindenütt nagy lendülettel indult meg az állami irányítás alá került folklorisztikai kutatás. Különösen a gyűjtés számos eredményt is hozott. A feldolgozás és még inkább az értékelés azonban gyakran vulgarizálás, voluntarista sematizálás, lényeges körülmények elhallgatása lett. Ez országokban is az utóbbi években következett be fordulat. A lengyel, cseh, román, bolgár és magyar folklorisztika körülbelül egyazon időben érkezett el új szintézisek elé. Ezek az öszszegező folklór művek részint régi, olykor félévszázados vagy annál is idősebb tartozások; egyszersmind azonban az új módszerek és konkrét kutatások próbái is. Megnőtt a jelentősége a nemzetközi kapcsolatoknak is. Ma mind a szocialista országok egymás közti, mind a nem szocialista országokkal való folklorisztikai kapcsolatai kedvezőknek mondhatók. Szerénytelenség nélkül tehetjük ehhez hozzá, hogy ebben nagy része van a magyar folklorisztikának, amely sok tekintetben a legmozgékonyabb a rokon tudományok között. Igen sok nemzetközi jellegű munka éppen Magyarországról indult ki, és még több összehasonlító folklorisztikai terv vár jelenleg kivitelezésre. Nem véletlen tehát, hogy a folklorisztikában egyre gyakrabban említenek egy önálló „magyar iskolá"-t, amelynek leglényegesebb alapelve (a jóindulatú külföldi ismertetők szerint) a terepmunka, közvetlen feldolgozás és elvi általánosítások állandó összekapcsolódása, egységes módszertani alapokra való helyezése. Különösen népzenekutatásunkat, néptánckutatásunkat és az epikus népköltészetre vonatkozó kutatásainkat övezi nemzetközi hírnév. Az előbb HERDER-től indultunk el. Az ő idejében a még alig mozduló folklorisztika része volt az esztétikának, filozófiának, és a mindennapi beszélgetéseknek is. Majd szaktudománnyá vált, ami csak azokat érdekli, akik élnek belőle. Láttuk, hogy a szemünk láttára megújuló marxista folklorisztika sem lépi túl ezt a keretet, jó szaktudomány lesz, de csak szaktudomány, társadalmi jelentősége nem éri el százötven évvel ezelőtti mértékét. Mit tegyünk, vagy mit tehetünk ez esetben? Belenyugodjunk-e ebbe, vagy próbáljuk ismét belopni a folklorisztikát a kulturális élet eleven tényezői közé? Kezdjük azzal a válaszadást, hogy az új marxista folklorisztika célkitűzései közül egynéhányat felsorolunk. Meg kell rajzolni a folklór művészetek egészének világméretű fejlődését. Fel kell tárnunk a folklór művészetek sajátos esztétikai törvényszerűségeinek rendszerét. Fel kell tárnunk hivatásos művészetek és folklór művészetek kapcsolatának általános eseteit. El kell választanunk a folklorisztikától egyfelől az ősművészet, másfelől a recens osztály nélküli társadalmak összművészetének kutatását, és ez utóbbi területeket önálló egységekként kell feldolgozni. Feltehetően el kell választani a klasszikus kapitalizmust követő mindegyik társadalmi formában a már-nem-folklór jellegű jelenségeket (a „tömegkultúra" tényeit), és ezt is önálló problémaként kell vizsgálni. A folklorisztikai vizsgálatok eddig egyoldalúan csak folklór-művészet központúságával is szakítani kell. Ki kell alakítani azokat a tudományos feltételeket, amelyek lehetővé teszik a folklór szokások, a folklór erkölcs, a folklór hiedelmek, a folklór gyakorlati tudat, a folklór tudományok tüzetes vizsgálatát is. Ha e sorozat célkitűzést áttekintjük, jól láthatjuk, hogy az így körülrajzolt folklorisztika egycsapásra rendkívül értékes szövetségesévé válik az összes művészeti tudománynak, távolabbról a társadalmi és történeti tudományoknak, valamint a filozófiai tudományok legtöbbjének. A gyakorlati társadalomszervezésben is több szava