Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Voigt Vilmos: A folklorisztika egykor és most

értékelés helyébe a történeti-filológiai lépett. A társadalmi mondanivaló kutatása helyébe mitológiai ősképzetek mind nekiszilajultabb interpretálása, rekonstruálása került. A múlt század negyvenes éveiben a párizsi romantika irányzata ugyan megkísérelte, hogy új értelmezést adjon a népköltészetnek, e tárgyról itt-ott elhangzott szavát azonban csak kevesen hallgatták meg. A század második felére szaktudománnyá vált a folklorisztika: az egyes népek mesét, dalait, közmondásait foglalta vaskos gyűjteményekbe, amelyek kommentárjaiban a szerzők azt bizonyították, hogy ez vagy az a szellemi kincs igazi tisztaságában csak az ősszláv, ősindogermán vagy ősfinnugor népek tulajdonát képezhette. A szaktudomány letett arról, hogy társadalmi hatóerővé váljon, sőt arról is, hogy általános filozófiai, esztétikai elvek alapján rendszerezze az egyre nagyobb mennyiségben összegyűlő népköltészeti anyagot. Mert ez az anyag (hála az időközben megszerveződő néprajzi társaságoknak, lokális egyesületeknek, vidéki múzeumoknak, magángyűjtőknek és hivatalos expedícióknak) egyre ömlött az archívumokba, könyvtárak polcaira és rendszerető tudósok ásítozó cédulás dobozaiba. A szaktudománnyá váló folklorisztika a századfordulóra önálló tudomány rangjára jutott. Ennek az önálló tudománynak megvoltak a maga irányzatai, elvei, módszerei, vitái. Ha valaki kézbeveszi az e korszakkal foglalkozó tudománytörténeti műveket, mindegyikben azt olvashatja, hogy a tudományos élet egyre élénkebbé vált, a kutatások módszere egyre pontosabb, eredményei egyre megbízhatóbbak lettek. Ez mind igaz is, mégis feltűnik egy sajátos különbség a folklorisztika előtörténete és első tudományos periódusa között. Amíg nem volt hivatásos és szakavatott folklorisztika, addig MONTAIGNE, VICO, HERDER, GOETHE, PUSKIN és hozzájuk hasonlóan nagyhatású személyek foglalkoztak itt-ott a népköltészet kérdéseivel. Az ilyen vizsgálódások gyakran ki is mondott célja ilyesféle volt: ha a nép szelleme uralkodóvá válik a művészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék. A folklór értékelése olyan problémák eldöntésekor esett a latba, amelyek az egész emberiség életét igyekeztek meghatározni. Fejlődött-e az emberiség, használ-e a kultúra az embernek, jogos-e más népek elnyomása, miben állt a görög példa, az emberiség normális gyermekkorának utolérhetetlen harmóniája, egyformán tehetséges-e paraszt és lovag - ez a tematikája a folklorisztika előtti folklorisztikának. A hivatásos folklór-kutatás nagy neveit viszont csak a szaktudomány övezi (egyébként rendszerint indokolt) tisztelettel. Theodor BENFEY 1859-ben, a Pancsatantra német fordításának előszavában többszáz lapon keresztül azt bizonyítja, hogy az európai tündérmesék Indiából származtak, és mesemigráció útján terjedtek el. A weimari könyvtáros, Reinhold KÖHLER egy életen át gyűjti az új meg új meseváltozatok jegyzékét. Johannes BOLTÉ és Jifí POLÍVKA öt vaskos kötetben sorolják fel a GRIMM-mesék nemzetközi párhuzamainak a jegyzékét. Antti AARNE 1910-ben publikálja az első nemzetközi népmesekatalógust. 1927-ben új kiadása jelenik meg e gyűjteménynek, az amerikai Stith THOMPSON kiegészítéseivel. Harmadik kiadását THOMPSON irányításával már nemzetközi kutatócsoport hozza tető alá, 1961-ben. 1932 és 1936 között megjelenik ugyancsak Stith THOMPSON szerkesztésében az epikus folklór motívumainak lexikona. Ez a vállalkozás 1955-ben kerül új, bővített kiadásra. Az egyes folklórszövegek típusait, motívumait, nemzetközi eltérjedettségét és helyi változat-csoportjait kutató, úgynevezett „finn", vagy „földrajzi-történeti iskola" legismertebb alkotásaként 1923-ban adják ki Walter ANDERSON professzor Kaiser und Abt című mese-típus monográfiáját, amelyben 450 lapon elemzi a „cinkotai kántor találkozik a királlyal" típusú trufa változatait. Ezek a művek a szakfolklorisztika legjelesebb termékei, és mint ilyenek, hasznosak is; azt azonban komolyan nem sok ember állíthatja, hogy száza-