Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Voigt Vilmos: A folklorisztika egykor és most

dunk szellemi képének kiformálásához lényegesen hozzá járultak volna. Keményen fogalmazva azt mondhatnánk: a folklorisztika valahogyan életidegen tudománnyá, elzárkózott szakfilológiává vált. Annál feltűnőbb ez a jelenség, mivel a folklór iránti szélesebb társadalmi érdeklődés századunkban sem szűnt meg, talán inkább még szélesedett is. Ennek kielégítése azonban a szaktudomány keretein kívül zajlott le, és a folkloristák az ilyen kísérleteket általában figyelemre sem méltatták, és ha mégis észrevették ezeket, rendszerint a szaktudós ajkpittycsztő gőgjével szóltak a szerintük dilettáns elgondolásokról. GAUGIN 1891-ben elutazik Párizsból Tahitiba, az európai művészettől a primitívbe. Utazását akár szimbolikus kezdetnek is tekinthetjük, szinte felsorolhatatlanul sok azoknak a művészeknek a száma, akik primitív művészetektől keresnek ihletet, esztétikájukhoz támogatást. MAILLOL, MATISSE, ROUAULT, BRAQUE és PICASSO a festészetben, BRÄNCUSI, MARINI, PAOLOZZI, MOORE, ARCHIPEiNKO, LÉGER, ZADKINE és mások a szobrászatban, SZTRAVINSZKIJ, MILHAUD, DE FALLÁ, POULENC, az egész dzsessz-muzsika a zenében, nálunk BARTÓK és KODÁLY, meg mások, az irodalomban pedig (hogy a szorosabban vett népies irodalom e századi képviselőit ne is említsük) JOYCE, ELIOT, TZARA, CENDRARS, Thomas MANN, Italo CALVINO, YEATS és mások művészete egyenesen elképzelhetetlen lenne folklór érdeklődésük nélkül: működésük egészére, vagy legalább is egy jelentős korszakára jellemző a „folklorizmus". Nem csupán a művészetnek ilyen szoros a kapcsolata századunkban is a folklórral. Filozófiai, lélektani, társadalomtudományi elméletek egész sora veszi alapul a folklór egyes vonásait. Korántsem törekedve teljességre, csupán néhány szerzőt és művet sorakoztathatunk fel e tétel bizonyításaként. Wilhelm WUNDT néplélektana, FREUD totemizmus és tabu tanulmányai, JUNG népköltészet-analízisei, Walter F. OTTO és KERÉNYI mítosz-értelmezései. LÉVY-BRUHL könyvei a „prelogikus" gondolkodásról, GEHLEN filozófiai antropológiájának a hajdani emberi kultúrákra vonatkozó részei mind erről tanúskodnak. E kérdésnél azonban még egy percre meg kell állnunk. Éppen a folklórból is merítő ideológiák esetében ugyanis gyakran találkozunk azzal a ténnyel, hogy idealista vagy egyenesen reakciós filozófiák keretei közé épül be a folklorisztikai bizonyítóanyag. Az idealista filozófiák folklorizmusának vannak ártalmatlanabb esetei. A szimbolikus formákról író CASSIRER mítosz-magyarázata, vagy a maga esztétikájához szélesebb alapot kereső CROCE népköltészet-tanulmányai számos részletkérdésben számunkra is hasznos, értékes megfigyeléseket tartalmaznak. (CROCE: Poesia populate e poesia d'arte című könyve például mindmáig a legszínvonalasabb esztétikai elemzése a folklór lírai daloknak.) Máskor azonban kifejezetten színvonaltalan, zugfilozófia bukkan fel a folklóradat ormán. Az Afrika-kutatónak sem legmegbízhatóbb FROBENIUS: Schicksalskunde im Sinne des Kulturwerdens (1932) című könyve, és a kultúrák „lelkéről" kiformált „sorstudománya", „kultúrmorfológiája" ; DANZELnak a világtörténelmet a homo divinans és a homo faber ellentétpárjában megérteni szándékozó irányzata; vagy akár a fajelméletet és a fasizmust Heil Hitler !-rel üdvözlő előszavú tudományos szakmunkák megléte azt bizonyíthatja a távol álló érdeklődő számára is, hogy a folklorisztikai irányzatok versengése mégsem csupán vihar egy pohár vízben, hanem olykor nagyobb társadalmi következményekkel is járhat. A folklorisztika történetében a legújabb évtizedek nem csupán az eddigiek betetőződését, hanem egyben egy új tudományos korszak kezdetét is jelentik. A második világháború után a társadalomtudományok sok esetben átrendeződtek, nagymúltú tudományos diszciplínák merültek feledésbe, ezzel szemben új tudományos irányza-