Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
Nagy Olga: Szempontok a paraszti értékrend vizsgálatához
legfőbb „rendezői elve" a föld. „Ez adja meg a faluban a becsültség alapját, ez hat ki mindmáig az értékelés sorrendjére." 10 Nézzük meg most közelebbről, árnyaltabban ezt a bizonyos rendezői elvet, valamint ezen belül azt a viszonylagos szabadságot is, amely kedvezhet az egyéniség kialakulásának. a) Kezdjük a legfontosabb alappal, a földbirtoklás biztosította értékrenddel. A falu értékrend-hierarchiájában valóban a föld adja meg a tekintélyt és a rangsorolást. Eszerint van nagygazda, középgazda, kisgazda, cseléd és napszámos. íme az egyik rendező elv, amely a közösség tagjait már a születéskor bizonyos szereppel látja el. Ezzel egyidejű, szinte szinonim fogalom a „nemzetség". A kettő általában egybeesett a múltban: a gazdaság ősöket, jó „nemzetségeket" és persze ősi falubeliséget is jelent, míg a szegények, a napszámosok gyakran nemcsak hogy „gyatra" cselédősöket mutatnak fel, hanem ezenfelül gyakran maguk is más faluból ideszármazott „jövevények", ami rendkívül lebecsülendő szerepet juttatott tagjainak. Természetesen a szerep és az értékrend maga is alakulhat. Mert például a nagygazda vagy nagy nemzetségbeli maga is elveszítheti vagyonát, lehet belőle kisgazda vagy szegény ember is (ámbár ez szinte kivételnek mondható: a status quo megőrzéséhez körömszakadtáig ragaszkodnak). És persze az is lehetséges, hogy egy szegénysorsú gazdává tornássza fel magát, ami szerepének csak bizonyos vonatkozásban való változását jelenti. Az ilyenre mindig sanda szemmel néznek. Sok olyan hiedelemmondát gyűjtöttem, mely a kétes, „tisztázatlan", „ördögi eredetű" meggazdagodást mindig olyan személyekhez fűzi, akik szegény sorsból tornásszák fel magukat. b) Mindez nem jelenti azt, hogy a tehetségesebb egyén nem tűnhetne ki s nem juthatna bizonyos előjogokhoz, de csupán csak a meglevő szerepkörön és hierarchián belül. Mindig volt és van szorgalmas és jó munkájú ember, aki kitűnhet a többi közül; jó táncos, jó énekes, akinek tehetsége kitünteti őt a közösség előtt; jó fonó és jó szövő nő, aki a többit is taníthatja, elismeréshez jut. De minden egyéni tehetség vagy szorgalom és megbecsültség ellenére is csak a maga körén belül maradhatott. Eszerint például a fiatalság között csak a nagygazda legény játszhatott vezető szerepet, lehetett „kezes" a táncon és a fonóban; később csak nagygazda válhatott a falubeli vezetőség tagjává: lehetett presbiter, kurátor, községi tanácstag vagy bíró, és természetesen hangadó a közvélemény kialakításában. Hogy ez mennyire szigorúan működő rendezői elv, azt bizonyítják épp azok az esetek, amikor a közösség valamelyik tagja kísérletet tett a maga öröklött szerepéből való kitörésre. Ha szegény legény mert volna közeledni egy nem rángjabelihez, általánosan megrótták: hogy is merészel „szegény létire", hogy „fennhordja az orrát", hogy olyat tesz, ami neki „nem dukál" és így tovább. Természetesen a közösségi gondolkodásmód alól még a legtekintélyesebbek sem tudják kivonni magukat, de vétség esetén az ő esetükben az elbírálás sokkal enyhébb. Egy „megesett lány" például, ha nagygazda is, „meghibásodott"-nak tekintendő, ezért esetleg egy nagygazda legény helyett középgazda legény veszi el. Egy kapzsi és rosszhírű gazda, aki veri a feleségét vagy elcsapja őt, ha asszony nélkül marad, gyakran kosarat kap a rángjabeliektől, de mindig akad egy szegényebb rendű, aki hajlandó hozzámenni a vagyonáért. Ugyanakkor egy szegény lány még csak legényt sem kapott, ha „megesett", esetleg egy sokgyermekes szegény özvegyembert, akihez más nem ment volna. 16 LOSONCZI Ágnes i. m. 195.
