Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
Kósa László: Ember és táj
települtek újjá, de a Dunántúl keleti és az Alföld középső, valamint déli területein egészen más településhálózat bontakozott ki, mint a középkor végén volt. A táj képe ezáltal nagyot változott, amihez a 18. század végére a nagy határokat birtokba vevő tanyásodás is hozzájárult. Más hangulatot árasztottak a mérnökök által tervezett dél-magyarországi helységek, mint a folytonos helyben lakással kialakult utcás vagy halmaztelepülések. A növekvő lakosságot befogadó megnagyobbodott települések kiterjedtek a mélyebb fekvésű részekre, melyeket már erősebb töltésekkel kellett védeni a folyóktól. A kiszélesedett szántóterületet is mindinkább veszélyeztették az áradások. A 18. századra esett, a 19. században folytatódott az erdőirtások újabb nagy hulláma. Nemcsak a bányavárosok és az üveghutákkal, hamuzsírfőzőkkel megszaporodott faszenet-fogyasztó ipartelepek környékét tarolták le, hanem a síksági és dombvidéki tájak nagy részét, hiszen a jobbágyi földszerzés földesurak által is ösztönzött egyetlen formája volt az irtás. Ennek az időszaknak a néprajzi anyagát viszonylag jól ismerjük. Részint levéltári fondok feljegyzéseiben maradt fenn, pl. az égetéses irtásé, részint a legutóbbi esztendőkig szájhagyományból lejegyezhető volt, pl. a lápirtásé, zsombékolásé a Kis-Balaton vagy az Ecscdi-láp környékén. Hasonló mondható el a legelő- és rétföltörésekről, valamint következményeikről. Mindezt a 18. század végétől fokozatosan kibontakozó hatalmas ár- és vízmentesítő munka előzte meg. A folyókat véglegesen gátak közé szorító vízrendezés új szemlélet része volt. Minél jobban visszaszorítani a természetet, és a lehető legnagyobb területet mezőgazdaságilag hasznosítani. Magyarországon ekkor alakult ki az a három tájforma, amelyet jelenleg nemzetközi viszonylatban a természetvédelem hazánkra jellemzőnek tart. Az egyik a puszta, amely a török hódoltság alatt elnéptelenedett és legeltetéssel hasznosított területeknek a 19. század közepétől már rezervátumnak számító maradványa. A második a folyamszabályozással létrejött ártéri galéria-erdők és ligetek, holtágak, kisebb mocsarak együttese. Mindkettő másodlagosan keletkezett, de ma már „őstáj"-nak számít, mert valóban „muzeális" értékű, sok száz évvel ezelőtti növénytakarót folyamatosan őrző folt már alig akad. (Ezeket szigorú természetvédelem óvja, mint például a bátorligcti lápot.) Végül a harmadik típus, melyet az ipari tájjal szemben mezőgazdasági tájnak nevezhetünk, olyan nagykiterjedésű tájforma, amit gondosan művelt földek, dűlőutak, fasorok, ligetek, erdősávok, tanyák vagy pincesorok, présházak és nem ipartelepek, távolsági vezetékek, vagy hasonló egyéb létesítmények határoznak meg. A középkoritól eltérő szemlélet a felvilágosult abszolutizmusban emelkedett állami-politikai fokra. A lakosság jólétét célul jelölő uralkodói felfogásból azonban hamarosan a magyar nemzeti eszme része lett, amennyiben a természetátalakítás az ország és a nép felvirágoztatását kívánta szolgálni. A magyar történelemből jól ismertek azok az események és tények, amelyek az alföldi folyók szabályozását és a mocsarak lecsapolását vonták maguk után. Az 1791. és az 1807. évi országgyűlések hoztak először modern értelemben vehető erdőtörvényt, illetőleg a futóhomok fásítását szorgalmazó rendelkezést. Mindennek eredménye a 19. század második felében mutatkozott meg igazán, de ez új helyzetben nem alakult ki igazi egyensúly ember és táj között. Magyarázatul újból tudott történeti és néprajzi ismereteket kell idéznünk, külön szempont szerint értelmeznünk. A vízmentesítés és az irtás a múlt század derekára olyannyira előrehaladt, hogy zavarok keletkeztek a Kárpát-medence vízellátásában. Az Alföld nagy területei nemcsak megszabadultak a vadvizektől, hanem valósággal kiszáradtak, a földet sok helyen kiverte a sziksó, az aszályok ellen pedig nem tudtak védekezni. Ugyanakkor a magas gátak közé szorított folyók fokozott veszélyt jelentettek a településekre és a
