Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Kósa László: Ember és táj

vetésekre, ugyanis a hegyvidéki erdők megritkulása miatt gyakran váratlanul nagy víztömeg zúdult alá a viszonylag keskeny árterekre. A vízrendezési munkálatok nagyságrendje és technikája kivívta a korabeli európai szakmai közvélemény elismerését. Jelenleg is a lakosságszámhoz viszonyítva Magyarországon található földrészünkön a legnagyobb árvíztől védett terület. (Utánunk Hollandia áll, de kisebb aránnyal és más jellegű védművekkel.) Alig készültek el a múlt században a szabályozások és lecsapolások, már is a szárazságban föllépő vízhiány pótlásán, az öntözésen kellett gondolkodni. A harmónia hiányát legbrutálisabban az 1863. évi aszály és ínség jelezte. Nem alakult megnyugtatóan az erdők helyzete sem. Védelmükről az 1879. évi erdőtörvény nem gondoskodott kielégítően. A kapitalista város- és ipari építkezések óriási mértékben fogyasztották a faanyagot. Ekkor esett rablógazdálkodás áldozatául az addig még jórészt érintetlen mármarosi és erdélyi erdőségek jelentős része. A fa kitermelését és felhasználását a kiépülő modern infrastruktúra, különösen a tutajozás szerepét átvevő vasúti szállítás siettette. A környezet átalakulása most is, mint korábban életforma-változással járt. Nem olyan mértékben, mint a korai Árpád-korban a földművelés „kötelezővé tétele" nyomán lehetett, de kétségtelen, hogy számos foglalkozás, mely az emberi létet a vizek bőségére alapozta, akár a halászatra, vagy a pákászkodásra, akár a vízimolnárságra gondolunk a sok közül, rohamosan eltűnt. Ebbe a sorba tartozik a nagyállattartó szilaj és félszilaj pásztorkodás, mely ugyan a népességnek minden időben kis hányadát foglalkoztatta, de archaikus vonásaival kiváltotta a néprajz intenzív érdeklődését. A váltás azonban nem ezeknek a különben mindenképpen túlhaladott foglalkozásoknak és a velük kapcsolatos életmódjelenségeknek a megszűnésében volt jelentős, hanem a nagy tömegeket érintő társadalmi hatásban. Nem elhanyagolható tényező, hogy a földmunkák kitermelték a speciális kubikusréteget, amely radikális magatartásával beírta magát az ország újkori történetébe. A parasztság ismeretei, tudása és ezen keresztül lassan mentalitása pedig azzal változott, hogy a nagy mértékben megnőtt szántóterületeken számos új növényfajta jelent meg, míg a beszűkült legelőkről eltűntek az évszázadokig tartott állatfajták, helyüket ugyancsak újak foglalták el jórészt a lakóhelyen, mindennap istállókba, ólakba tartva. Korábban is honosodtak meg új állat- és növényfajok, de egyidejűleg sosem annyi, mint a 18-19. században, és nem tettek szert rövid idő alatt olyan jelentőségre, mint ezek. A nyomásos gazdálkodást fölváltó fordulók és vetésforgók fokozott piacra termelést szolgáltak. A mentalitásváltozás például épp ezen a ponton ragadható meg, az önellátó és az árutermelő földműves szemléletének különbségében, melynek kialakulását természetesen sok más tényező is segítette, de a természeti környezet másságának is szerepe volt benne. Próbáljuk elképzelni mai mezőgazdasági tájainkat a kukorica és a burgonya vagy a napraforgó és a dohány nélkül! Milyen mások volnának a kertek az ugyancsak amerikai eredetű paradicsom, paprika, zöldbab hiányával, a gyümölcsösök, ha a nemesített fajták nem díszlenének bennük és így tovább. Másfajta bánásmódot, több törődést kívánt a magyar szürkemarhát felváltó tarka fajta, a juh és a sertés, a régi, olykor félvad elődeikkel szemben. Aligha tudnánk elképzelni magyar tájat akácfa nélkül, pedig ennek múltja is csak kétszáz-kétszázötven éves hazánkban. Az Alföld-fásítás legnagyobb karriert befutott alanyából ma Magyarországon jóval több található, mint Európa összes többi országában együttvéve. A középkorban az erdő elsősorban vadászati értéket képviselt. Századunkban már csak félreeső hegyi falvak gyakorlatában találta meg a néprajzkutató, milyen sokfajta haszonvétele lehetett a növényi gyűjtögetésben és zsákmányolásban. A bányavidéket nem