Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Kósa László: Ember és táj

mondható határai, sőt nem sokkal később az Alföldön megindult a pusztásodás, a mezővárosokba tömörülés is. Az ismert történeti tények mögött az ember és természeti környezete közti harmonikus viszony állt. Az ember bőven vett a természet terített asztaláról, de igyekezett is fogyasztását pótolni, alkalmat adni és engedni az élővilágnak a regenerálódásra. A természettel való együttélés korszerű formája jött létre, mely megfelelt a korabeli gazdasági igényeknek és a demográfiai szükségleteknek. Jól példázza a szemléletet az alsószakasz jellegű folyók mentén a /okokkal való vízgazdálkodás. Szabályozni kezdték a vizek járását, de nem a mai értelembe vett árvédelemre gondolva - erre akkoriban kevésbé volt szükség, mert a települések még elfértek a dombokon és folyómenti magaslatokon - hanem a pusztító vizek megszelídítésére és hasznosítására. A csatornák, ágak, fokok és az alacsony gátak elsősorban azt szolgálták, hogy az ár ne rombolva, hanem lassan szétterülve vonuljon le. Ily módon fölfrissülhettek az állattenyésztésben vagyontárgyat biztosító nélkülözhetetlen rétek és kaszálók, föltöltődtek a néptáplálékot szolgáltató halastavak, ívóhelyek. Tudott, hogy ez a módszer a jó éghajlati és biológiai feltételek együttesével a korabeli Európában páratlan halbőséget teremtett Magyarországon. A vadtalaj váltó és parlagoló földhasználati formákat fokozatosan fölváltó nyomásos rendszer a szabályos rendben művelt és pihentetett szántókkal ugyanezt a szemléletet képviselte, akár az a tény, hogy 1262-ből ismert az első írásos adat, mely magról vetett erdőről tudósít. A sokoldalú vízgazdálkodás a feltételek változásával valószínűleg önmagától fölszámolódott volna, az 1514. évi parasztfelkeléstől a szatmári békéig tartó bizonytalan, háborús állapotok azonban siettették a folytonos gondozást igénylő halastóés vízvédelmi rendszer elmúlását. A lakosság elmenekülése és pusztulása a már egyszer szántóvá alakított területekből jelentős hányadot „jutatott" ismét a természet birtokába és megakadályozta, hogy szerves fejlődéssel új, magasabb rendű viszony alakuljon ki ember és természet között. Nagy méreteket öltött a már korábban megindult pusztásodási folyamat, mely az Alföldön óriási mezőgazdasági településekké duzzasztotta a szerencsésebb fekvésű helységeket. A vízivárak rendszere fokozta a mocsarasodást, egyidejűleg rengeteg faanyagot használtak erődítések építéséhez, és különösen a felszabadító háborúk kiéheztetési taktikája járult hozzá a kidtúrtáj elvadulásához. Eközben Felső-Magyarországon ellentétes irányú tendencia bontakozott ki a bányászat, vele kapcsolatosan a kohászat és fémmegmunkálás fellendülésével párhuzamosan. Mindegyik iparág nagymennyiségű faszenet igényelt, ami az erdők gyors fogyását vonta maga után. Zsigmond király 1426-ban szabályozta a Zólyom környéki ólombányák használatát, s ezután egyre több olyan rendelkezéssel és törvénnyel találkozunk, amely a faállomány gazdaságosabb beosztását szorgalmazza. Különösen az 1565-ben a bányavárosok számára kibocsájtott „erdőpátens" után szaporodtak meg a különféle szintű rendelkezések. Nemcsak a jogi szemlélet erősödését, hanem a lehetőségek szűkülését is jelzik a földesuraknak a jobbágyokat a vizek és az erdők használatában korlátozó törekvései. Az Alföldön és Dunántúl jó részén a nyerstáj, a Felföldön az erdőpusztulás térhódítása két oldalról is felborította azt az egyensúlyi állapotot, amelyet a középkorban harmonikusnak jellemeztünk. Olyan mértékű volt ez a változás, hogy helyreállítása fokozott központi beavatkozást igényelt, ami a telepítésekkel és a jobbágyi vándormozgalom hallgatólagos engedélyezésével vette kezdetét. Az ország jelentős részét nemcsak reorganizálni kellett, hanem fejlettebb gazdasági érdekkörökbe is be kellett kapcsolni. Ezzel a - 18. század elején - megérkeztünk ahhoz a korszakhoz, mely a mai Magyarországot jellemző természeti kép kibontakoztatását megindította. A békés évtizedek hatalmas arányú népességgyarapodása nyomán falvak százai