Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Kósa László: Ember és táj

az nézetem szerint is a földrajz problematikája, de az eszközök, és módok, melyekkel a tájalakítás történt, a folyamat társadalmi indítékai és feltételei vizsgálatában a néprajz és a művelődéstörténet is érdekelt. Minthogy ember és természet kapcsolatában a jelen esetben a környezet alakításán van a hangsúly, az ember táj formáló tevékenységének néhány fontos vonásával foglalkozva rövid írásomban a problémafelvetés fokáig szeretnék rámutatni a magyar néprajzi kutatás idevonatkozó eredményeire. Hazánk arculata az elmúlt három évtizedben különösen sokat változott, rohamosan átalakult a táj és a települések képe. A nagyarányú változások azonban nem jöhettek volna létre a honfoglalás óta folyamatosan tartó, több mint ezer éves környezetátalakító munka nélkül. Nemzedékek sora - miközben messzemenően alkalmazkodott a Kárpát-medence sajátos természeti körülményeihez - azon fáradozott, hogy a tájat egyre kedvezőbb életfeltételeket biztosítva alakítsa át. Igazságtalanok volnánk, ha csupán a honfoglalástól számítanánk annak a tevékenységnek a kezdetét, amelynek hazánk mai állapotát köszönhetjük. Mindazok a népek, melyek a Kárpát-medence területén átvonultak, hosszabb-rövidebb ideig itt éltek, változtattak képén. Gondoljunk például a prehisztorikus eredetű sáncokra, a kunhalmokra, a későbbi korok földváraira vagy csatornákra, melyek közül a Csörsz árka a néphagyományban oly jeles helyet foglal el, nem utolsósorban a római műveltség befolyására az egykori Pannónia tartományban és a sor folytatható volna tovább. A római provincia kulturális hagyatékának sorsa arra figyelmeztet, hogy a tájalakítás iránya és eredményessége változott. Voltak építő és voltak romboló szakaszok. A történetírás mai állása szerint, amidőn a magyar honfoglalók először pillantották meg mai hazánkat, az többnyire műveletlen ősállapotban levő nyerstáj volt. Az egykor virágzó Pannónia gyümölcskertjei elvadultak, települései romba dőltek. Hatalmas területeket borított összefüggő erdő, a magas hegyi folyóvölgyekben különösen ritkán akadt irtás, a síkságok jelentős részét állandó vagy időszakos vízjárások és mocsarak borították. A magyarok megjelenésével minőségileg új folyamat kezdődött itt az ember és a táj kapcsolatában. A tájformálás mögött a rómaiak uralmát kivéve, nem állt hosszú időn át létező jól szervezett állam, ez a feltétel most adva volt, de nemcsak egy viszonylag kisebb vidéken, hanem a földrajzi, vízrajzi és éghajlati egységet alkotó teljes Kárpát-medencében. A központi akarat vagy ösztönzés nagyon fontos tényező. Nem arról van szó csupán, hogy a parasztság alakítja a tájat, mint Mendöl idézett munkájában írta, hanem többről, egy magas fokú politikai szervezet irányításával, az etnikum egésze dolgozik a természet formálásán az állam által összefogott közösség érdekében. Még akkor is így pontos a megfogalmazás, ha a munkamegosztásban ezer éven át elsősorban a mindenkori földműves lakosság keze nyomán ment végbe az átalakulás. Az a nagy életformaváltás, melyet a történetírás a nomadizálás teljes levetkőzésével, a kalandozások elhagyásával, a nyugati államrend fölvételével és annak minden társadalmi és ideológiai konzekvenciája vállalásával szokott jellemezni, nagyméretű környezetváltozással járt együtt. A fatal magyar királyságot megszilárdító háborúk után, a 12. század viszonylag békés évtizedeket hozott, melyek kedveztek a lakosság szaporodásának. A megnövekedett élelmiszer-szükségletet a termőterületek nagyobbításával lehetett biztosítani. Hatalmas erdő- és mocsárirtások folytak ekkoriban Európában, főként tőlünk nyugatra és északra. Magyarországon is nagy területeket foglaltak el az érintetlen vadontól szántóföld céljára. Nálunk a 13-14. század fordulóján ért tetőpontra a földművesek rohama a föltöretlen vidékek ellen. Egyidejűleg megszilárdult a falurendszer, kialakultak a települések állandónak