Tóth Endre szerk.: Oláh Gábor ébresztése (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 36. Debrecen, 1981)

Szemelvények Oláh Gábor műveiből - 2. Szépprózai művek

színpadára; ott most Űjházy recsegős-aranyos szava harsog és simogat, Vizváry négyszögletű arca s tempósan kimért beszéde kacagtat; a bikanyakú és oroszlánhangú Szacsvay mennydörög, a kis Gabányi szellemidéző alakja döbbent és kísért, igazán a Nemzeti Színház fan tornaként. Jászai Mari csodálatos, feketeüveg-harang hangja dalol, zokog és viharzik az Elektra gyászruhás szerepében. Az elegáns Náday rekedtes szalon-búcsúja úgy hal el a kulisszák közt, mint a távozó kedves vendég utolsó szava. A nagyorrú Gyenes Lucifer-könpege alatt modern regény, szünetekben azt olvasgatja. Az aranyhajú és aranycsengés-szava Márkus Emília, mint Monna Vanna, minden este megmutatja fehér mellét nekünk, statisztáló egyetemi hallgatóknak, mikor a Prinzivalle sátora előtt kapott lövés piros sebhelyéről lerántja a takaró leplet. Velünk együtt statisztálnak, siheder színi-akadémisták : Rátkai Márton, Csortos Gyula, Kürti Jóska, Harmat Hédi. . . Óh ifjúság, ifjúság, ifjúság! (. . .) Ennek a páratlan magyar nyelvnek lettem én az énekese. Művésze. Nem panaszkodom: húszéves korom óta magasztalják a hozzáértésemet. Elismerik, hogy jól zöngetem a hegedűmet. Sokan a cimbalom álmatagon zsongó pengését is érzik benne; sokan orgonaszavára figyelnek; sokan trombitaharsogást hallanak ki belőle; megérzik szúnyogdongáshalk finom rezdüléseit és Beethoven-i gordonkaszavát. Madártrillát és égzengést kavarogva találnak benne. Magam sem igen szerénykedtem fölhívni rá magyar feleim figyelmét. Az irodalomban, mikor első kötetemmel megindultam, nyelvművésznek nevezett el a kritika, talán éppen Kosztolányi Dezső barátom, mintha el akart volna vele választani a belső erőkkel, érzéssel és gondolattal ható költőktől. Holott. . . lehet-é a nyelvünkkel mesterkedni, művészkedni anélkül, hogy gondolatainkkal és érzéseinkkel nem omlanánk tetőtől talpig bele? Nem a legnagyobb, legmagyarabb költőink egyúttal a legművészibb zengetői nyelvünknek? Madách lapidáris, sokat kevéssel mondó stílusa van olyan művészi, mint Vörösmarty omló hexameterei. Babits, más színben és hangban van olyan művésze a magyar nyelvnek, mint Berzsenyi. Én azonban megvallom, többet akartam, mintsem hogy csak egy, egyéni költői nyelvnek legyek a beharangozó ja. Nem kisebb a célom, minthogy a magyar költői nyelv eddig elért szépségeit összeolvasszam a magam ezerszínű és ezerhangú Oláh Gábor-i nyelvében. Sokan ma még csodálkoznak és bánkódnak azon, hogy: nem egységes a nyelvem, s a témáim özöne. Egyik kritikusom egyenesen az orrom alá dörzsöli, hogy Oláh „mindig minden akar lenni : mélyen szántó filozófus és könnyed trubadúr, drágakőszemlés parnasszien és özönlő romantikus, eg et járó misztikus és elbúsult hazafi,