Tóth Endre szerk.: Oláh Gábor ébresztése (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 36. Debrecen, 1981)

Szemelvények Oláh Gábor műveiből - 2. Szépprózai művek

Dante és Baudelaire, Arany és Ady és last not least: Oláh Gábor." Nem is tudja, hogy mennyire igazat mond. Örülök, hogy mindent átölelő gesztusomat észreveszik; sajnálom, hogy még most sem veszik komolyan. De majd eljön mindennek az ideje. (. . .) Mit örököltem én az élet legalsó lépcsőjén vergődő s följebb soha nem jutó őseimtől? Ijedt engedelmességet a fölöttem állók iránt, s elérhetetlen boldogságunkért olthatatlan vágyat. A szabad puszták és a városi nyomtatott könyvek mámoros szeretetét. Kibékülhetetlen nagy ellentét kereszteződött bennem: az álmodozó rabszolgák szabadságvágya és az örök munkára szorítottak pihenni nem tudása. Amit az emberek élvezetnek hívnak: az teljesen kiszakadt az életemből. Nem ismerem, nem akarom, nem is bírnám az izgató szerekkel élők mámorát. Én tépelődni, gondolkozni, átérezni és mindent kidalolni jöttem a világra." (Oláh Gábor: Pokol — Kiáltó szó a pusztába. Budapest, 1931. — 200— 225. 1.)