Tóth Endre szerk.: Oláh Gábor ébresztése (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 36. Debrecen, 1981)

Szemelvények Oláh Gábor műveiből - 3. Tanulmányok, esszék

PETŐFIRŐL „Amit Shakespeare és Goethe a drámában: azt vitte véghez Petőfi a lírában. A világot fejezte ki, a maga borzalmas nagyságában, összetett voltában, változatlan törvényszerűségében. Ezt a hangot variálni lehet, de elfelejteni vagy megsemmisíteni: soha. Két fő érzése: a szabadság és a szerelem, egyként revelálja a magánembert, az egyént és a köz emberét, az általános embert. Hazaszeretete, terjedelemben és mélységben, minden más költőnkénél hatalmasabb. Petőfi képzelete, mint egész egyénisége: ellentéteken alapszik, csupa mozgalom, csupa dráma minden eleme. Színe is van, hangokban sem szegény, de fő jellemvonása: a mozgalom. Mindent megelevenít. (. . .) Petőfi újító volt a magyar költészetben. Hangja, amint egyéni színt kap, szokatlan, mindenkiétől elütő. Közvetlen előtte Vörösmarty halhatatlan zenéje dübörög, pompázó színei vakítanak, méltóságos pátosza veri szárnyát. A költészetnek emeltebb és emelkedettebb a hangja, mint az életnek; s a költő másképp dalol, mint ahogy az ember beszél. Jön Petőfi — megváltoztatja a szokásnak ezt a törvényét; megmutatja, hogy a költő éppen annyi benne, mint az ember, csak természetesen az ember is rendkívüli. Leveszi a magyar nyelvről a művészet súlyos nyűgét és fölszabadítja, természetessé teszi. . . Dalainak éppen a közvetlenség a bája, az őszinteség az ajánló levele. Kiterjeszti a líra határait. Ezer téma, ezer hang érkezik vele az ismeretlenből. Mindent meg lehet dalolni, a szivarfüsttől a világegyetem szétomlásáig — csak ember és költő legyen az, aki dalolja. Semmiféle hangszert nem vet meg; van fűzfasípja, furulyája, fuvolája, hegedűje, zongorája, orgonája és trombitája is; Vörösmarty rendesen csak az orgona templomi hangját hallatja, Petőfi valamennyi hangszerén odaadással, kedvvel játszik. Nem kiválasztottaknak énekelünk: hanem mindenkinek; nemcsak a magyarságnak, hanem az Emberiségnek." (Költők és írók. D. 1932. 104., 106., 114. I.) 55