Tóth Endre szerk.: Oláh Gábor ébresztése (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 36. Debrecen, 1981)

Szemelvények Oláh Gábor műveiből - 3. Tanulmányok, esszék

GOETHÉRŐL „Goethe alakja úgy áll az idők romantikus parkjában, mint egy klaszszikus görög szobor. Márvány Apolló, az ének és az élet istene, a napszemű nyilazó. Alakja fehér tisztasággal válik ki a háttérből, háttere: barna dóm, a gótika középkori csodája. Eleinte mintha nem illenék öszsze ez a két távoli elem; de ha tovább nézzük, összevont szemmel, . . . egyszerre csak mélységet és reliefet kap a szobor. (. . .) Egy parányi hozzáképzelés, egy pici kiegészítő illúzió — sa szobor megmozdul, piheg, él, és ha akarjuk, le is száll talapzatáról. Ez a pygmalioni csoda az ógörög és az új-gót stílus keveredésének köszönhető. Goethe az a különös szellem, akiben a régi klasszicizmus vegyülni tudott az új romanticizmussal. Lénye kettős: görög és germán, görögül germán és germánul görög. Csalódnak, akik azt hiszik, hogy ennek a távoli két szellemnek az egyesülése valami öszvér lelket, felemás géniuszt hoz létre. Goethe hatalmas volta rá az élő tagadás. Nincs a világirodalomban egészebb, tökéletesebb művész-egyéniség, mint a weimari fiatal Apollóból kihatalmasodó öreg Jupiter: Goethe János Farkas. A görög szellem rendszeralkotó, harmóniát kedvelő kalokagathiája egyesül benne a germán szellem mindent teóriába emelő filozofizmusával. Műveinek szélső jobboldalán a tiszta német Hermann und Dorotthea áll, baloldalán az ideálisan görög Iphigenia; a két véglet összekapcsolása, egybeforradása: a Faust diadala. Goethe szellemi horizontjának nagyságát rögtön érezzük: két világot foglal magába, a Sophokles-Platon antik szépségű Hellászát és a középkor rejtelmes, romantikus Európáját, hogy aztán a kettő fölé odavetítse sugárzó tudása reflektorával a kialakuló harmadikat, a modern analitikus életet." (Költők és írók. Debrecen, 1932. — 27—28. I.)