Ujváry Zoltán: Népszokás és népköltészet (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 35. Debrecen, 1980)

Kádár vitéz balladája

Elhagyd érettünk a Felföldnek partját, Hogy hallá itt alatt magyarok romlását, Felköté érettünk Kádár István kardját, Óh, milyen kevéssé forgatá szándékát. De ime, hirtelen esik változása, Midőn küldték őtet Pápolc oltalmára. Újfaluhoz gyüle tatárok tábora, Ott leszen Kádár utolsó csatája. A zászlótartónak fennszóval kiáltja, Vidd el, fiam, vidd el, a zászlót más útra, Hogy el ne vesszen mind, urunk kedves hada, Mert Magyarországért meghalok én még ma. Kiontom véremet én szegény hazámért, Én szegény hazámért, kedves nemzetemért. Nem szánok érette bizony ontani vért, Mert én a Krisztustól veszek jutalombért. A sereget pedig fennszóval biztatta, Mondván, vágjuk által a tatárt a síkra. Hátul a seregek eszekbe nem vevék, Hogy másutt a vizén több tatár érkezett. Mikor jobbra vágok, szekérutat vágok, Mikor balra vágok, gyalogösvent vágok. Felvetem szememet a magas egekre, Uram Jézus Krisztus jöjj segítségemre. A tatár a nyilát, mint a szél, ugy szórja, Kádár vitéz módra velük megütközött. Felvetem szememet a magas egekre, Mert nem látok embert győni segítségre.