Ujváry Zoltán: Népszokás és népköltészet (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 35. Debrecen, 1980)
Mitikus lények a mezőgazdasági hagyományban
vezés jól beleillik a terminológiai sorba, mivel a szokásokban funkcióeltolódás következett be. Amikor már az öreg, a boszorkány stb. (a mitikus lény) elvesztette jelentőségét, de a szokást, amelyhez zömmel kellemes emlékek fűződnek (az aratás befejezésének öröme, a megvendégelés), nem vetették el, hanem a racionális gondolkodásnak megfelelően átalakították, értelmezték. Az így átalakult szokásokban és fogalmakban már nem találjuk meg a kettős jelentést. A menyasszonynak mindenütt, ahol előfordul, csak egy jelentése van. A fogalom megváltozásával a szokás tartalmi vonatkozásai is megváltoztak, illetőleg megfordítva, a szokás értelmének módosulása magával hozta a fogalom megváltozását is. A menyasszony (nevesta, Weizenbraut, morsian stb.) konkrét jelentésű és ténylegesen az eljegyzett, az eljegyzésre érett arató leányra vonatkozik, illetőleg a menyasszony nevet viselő leány a hiedelem szerint valóban azzá lesz. A régi fogalmak valamelyikével való csere és értelemmódosulás egyáltalán nem kétséges. Minden valószínűség szerint a menyaszszony, a baba, az Alte stb. valamelyikének a helyét foglalta el. Mindennél jobban bizonyítja ezt az, hogy a szokás formájában még egyezéseket találunk (az utolsó kéve, vagy az ezt összekötő aratónő neve menyasszony, vagy a koszorút vivő nő neve menyasszony), sőt egyes példákban még a korábbi állapotot tükröző tartalom is megőrződött (a menyasszony által vitt gabonakoszorú magjait a vetőmaghoz keverték, hasonlóan a menyasszonynak nevezett kéve magjait is, és vízzel leöntözték a jó termés érdekében). A terminológia sokszínűsége, a számos variáns a hagyomány mély gyökereit bizonyítja és egyáltalában nem mond ellent annak a feltevésnek, hogy az idetartozó fogalmak azonos vagy hasonló tőből, alapgondolatból - hiedelemkörből - származnak. Lehetségesnek tartjuk azonban azt is, hogy az aratási, ill. mezőgazdasági szokások más pontjáról került terminológia a fentebb tárgyalt szokások közé. így pl. a koldus, amely némely helyen az utolsó kéve (Nyíregyházán a kereszt alsó kévéje) neve, minden valószínűség szerint abból a szokáshagyományból ered, amely szerint a termésből, az új kenyérből stb. a koldusnak föltétlenül juttatni kell. A kutatók már rámutattak arra, hogy az Ótestamentumban Mózes harmadik és ötödik könyve felhívja a földműveseket, hogy a szegények és a
