Módy György: Képzőművészeti írások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 34. Debrecen, 1978)

Senyei Oláh István (1893-1963)

A kis Oláh Pistát elemista s polgári iskolás korában is két dolog érdekelte: az olvasás s még inkább a rajzolás. Eszményképe Székely Bertalan volt, a magyar festők közül nagy hatással volt rá már ifjúkorában Mednyánszky. Tanítóképezdész korában meglehetősen jó hegedűs lett, ekkor lépett életébe a muzsika. Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 15—16 éves lehetett, amikor szüleinek megemlítette: művész szeretne lenni. A szülők dolgoztak reggeltől estig, de kettőjük keresete sem volt elég ahhoz, hogy a tanítóképző után a képzőművészeti főiskolára menjen. Apja amúgy is igen ellenezte a „művészkedést". Anyagi körülményei később sem engedték meg, hogy fiuk a megélhetést biztosító tanítói diplomával a zsebében továbbtanuljon. Az apa nem sok jót jósolt fiának, ha az a művészi hivatást választja. Az ifjú Oláh István viszont tudatában volt tehetségének. Kecskeméti egy esztendős nevelősködése idején bekapcsolódott az ottani művésztelep életébe. A fiatal festőtársak megbecsülték az „amatőr" eredeti látásmódját. Senyéi Oláh anélkül, hogy bármelyik magyar festő tanítványa lett volna, szigorú mércéjű önképzéssel alkotó művésszé vált. A harctéren is ott lapult zsebében kis vázlatkönyve és számos tenyérnyi papírszelet. Hagyatékában sok-sok rajz, akvarell tanúskodik arról, hogy éles szemmel figyelte az idegen tájat, városokat. Szívesen vetette papírra bajtársai arcvonásait. Csak meghatódva vehetjük kezünkbe azt az engedélyt, melyet ezrede hírszerző tisztje állított ki részére : szabadon mozoghat Trieszt körzetében festés céljából. Első bemutatkozása 1917 nyarán egy szabadkai csoportkiállításon jelentős sikert hozott. Ez csak fokozódott Debrecenben a Műpártoló Egyesület 1919. évi csoportos kiállításán. A háború milliókat sújtó embertelen borzalmai között éri élete első nagy csapása. Gránátszilánk csapódott egyik szemébe, másik szeme is kisebb sérülést szenvedett. Az udinei hadikórházból került haza Debrecenbe. Évekig fekete kötést viselt és sérült szemét műtéttel kellett kivetesse, mert másik, gyógyult szemevilága is veszélybe került. Festői egyéniségének, sajátos formaés színvilágának kibontakozása éppen erre a szomorú időszakra, a húszas évekre esik. 1919-ben és 1920-ban mint helyettesítő rajztanár működött volt iskolájában, a fiú polgári iskolában. 1922-től a Műpártoló Egyesület titkára két éven át s 1926-ig a Debreceni Művészház előadói tisztjét is betölti, 1924—25-ben ott szabadiskolát is vezet. Ebben az évben feloszlatták az árvaházat, édesapja nyugdíjba került. Szolgálati lakásukból kiköltözve a Bárczi utcai úgynevezett „Sárga ház"-ban laktak, egészen 1943-ig. A család anyagi helyzete igen szűkös volt. Különösen 1931 után, amikor az apa halálával a csekély, de biztos nyugdíj is odalett. Senyéi Oláh István hadirokkant segélye mellett csak a rajztanári helyettesítésekkel jutott jövedelemhez. Képeiből ritkán tudott eladni. Ennyi évtized távolságából feltehetjük a kérdést: vajon ha törekedett volna, nem kaphatott volna-e tanári állást Debrecenben vagy másutt? A diplomás munkanélküliség ellenére bizonyos, hogy hóna alá nyúl a rendszer, ha megalkuszik. De Senyéi Oláh, aki életre szólóan vállalta Székely Bertalan a választott mester etikai tanítását, hű maradt haladó, humanista eszményeihez. Korai munkái közül melyek az idő forgatagában megmaradtak, szinte jelképes az 1919. évi ceruzarajz, —- Debrecen ünnepli a Tanácsköztársaságot. Bizonyosan az árvaházi gyermekek között töltött korai évek, a kecskeméti árvaházi nevelősködés, a háború borzalmai éppúgy, mint saját sok szomorúságot hozó sorsa fordította figyelmét az elesettek, a magányosak, az élet árnyékos oldalára kerültek felé.