Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

I. A falutól a városig

holott a megye már májusban azt kéri a kormánytól, hogy a honvédek zsoldelőlegét az államkasszából fizessék, mert a községek már nem bírják a terheket.

125 Július 2i-én még arról szól az értesítés, hogy „a megyében a népfölkelés elhatároztatván", a tábor Kismarja—Pocsaj—Esztár között fog összegyűlni. Július 28-án kérik az említett községek sütő asszonyait, hogy „adandó lisztből majd a szükséges kenyeret megsüssék."

126 Ez volt a Megyei Honvédelmi Bizottmány utolsó körlevele, mert 1849. szeptember 2-án már Zichy Ferenc királyi biztos intézkedik: „a pártütők által kibocsátott Kossuth-féle bankjegyek betiltatnak". Bejelenti a rögtönítélő bíróság felállítását, intézkedik az új katonai beszállásolásokról, mely szerint Kismarja az ún. második szakaszba kerül, élén Juricskai Rudolf szolgabíróval.

127 Szeptember 9-én már új kormánybiztos jelentkezik a megyében, aki szentimentális, de mégis fenyegető hangú levélben ítéli el a felkelőket s azt is közli, hogy „az úrbéri kötöttségek, tartozások eltöröltetnek, de a tulajdonviszonyok, minden nem úrbéri jellegű jogok" szilárd védelmet fognak kapni a jövőben is.

128 A szabadságharc bukása után Kismarjában is hónapokra megdermedt az élet. A királyi biztosi, szolgabírói körözvények elrendelik a fegyverek beszolgáltatását, a háború kártételeinek a felmérését, különböző segélyadományokat gyűjtenek, többek közt „a polgár háborúban el vérzett déli szerbek és románok özvegyei és árvái" számára.

129 A lojalitásban nem akar lemaradni az egyház sem. 1850. március 17-én Ferenc József alkotmányának évfordulóján hálaadó istentiszteletben kell megemlékezni, s meg kell nyugtatni a népet, „hogy a rajtunk átment megrázkódtató események utófájdalmait emberi erő rögtön megszüntetni nem képes s hogy ezen eseményeknek elkerülhetetlen kifolyásakint állott elő a jelen rendkívüli kivételes állapot".

130 E rendkívüli állapotok a város státusán nem változtattak. A város ugyan pert indított a már 1828-ban elvesztett nemesi földjeinek és regale jogainak kártalanításáért. A pert megnyerték s a 27 580 Ft tőkének tekintett regale jog 4V

2

%-os kamatát kapták váltságdíjul.

131 A község ezután egyértelműen a vármegye közigazgatása alá került, bár városi címét egészen az új községi törvény életbe léptetéséig viselte, de ennek 1849 után már semmiféle gyakorlati jelentősége nem volt.

132 A városi illúziók még több mint fél évszázadon át éltek a kismarjai hagyományokban. A hivatalos leiratok az 1860-as évekig meglehetős következetességgel „város"-nak címezik Kismarját, holott jogi státusa már teljesen egybeolvadt a hasonló nagyságú szomszédos helységekkel. Természetszerűleg megszűnt territoriális bíráskodási joga, teljesen hasonló módon vetették ki rá az adókat, viselte a katonai terheket.

133 A vármegye, illetve a szolgabírók hűséges végrehajtói az önkényuralom és a Bach-rendszer különböző intézkedéseinek. így nem véletlen, hogy az egykor országos dolgokra is kitekintő falu most már bezárkózott s bizalmatlan passzivitással szemlélte a dolgok átalakulását. A vármegye, amelynek egykor — bármilyen szerényen — de mégis nemesi tagja volt, most számukra érthetetlen, idegen új rend megtestesítője lett. A politikai életből kirekesztett falu mit sem tudott már a volt nemesi rétegekben zajló átalakulásról, a régi vármegyéből megmaradt urak és az új közigazgatási törekvések közötti feszültségekről. Szinte észre sem vették pl. 1861-ben a megyei urak feléjük is segítő támogatásért nyúló közeledését, amikor az „ősi" megyerendszert ért sérelmek ellen tiltakoznak.

134 Gyenge vigasz, hogy 1853-ban, amikor az Orsován megtalált szent koronát Budára szállították, egy Bécsbe induló nemesi menetben való részvételre Kismarját is meghívták.

135 Tudják, érzik, hogy kiváltságaik már végkép elavultak s