Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

I. A falutól a városig

kevesebb sérelem érte a lakosságot. A nemesi jogok, mint láttuk, csak a várost mint testületet illették meg. A polgárokat általában már közrendűeknek tekintették, legfeljebb az említett vámmentesség és kettős szavazati jog emelte ki őket a mezővárosi polgárok sorából.

102 De az állandó hadsereg felállítása után az insurrectio mellett kénytelenek voltak újoncokat is állítani. Az 1740-es évektől gyakoriak a katonai beszállásolások is s ilyenkor gondoskodni kell a katonák élelmezéséről, lovaik ellátásáról. Kismarjában ezt úgy oldották meg, hogy a város granáriumából, illetve a város kertjéből adják ki a szükséges gabonát, húst, szalonnát, zabot, szénát; ezzel tehát a lakosságot közvetlenül nem zaklatják. Ha a magtárban kellő mennyiségű élelem, takarmány nem volt, akkor a város ezt megvásárolta helybeliektől vagy más községből. A katonák az anyagokat hivatalos áron elszámolták, melyet a város számadáskönyvében mint bevételt elkönyveltek.

103 Az 1750-es években a vármegye azt is követelte volna, hogy Kismarjában is „kapitány elszállásolására alkalmas quartélyházat" alakítsanak ki. Erre azonban a kismarjaiak ellenállása miatt nem került sor.

104 Viszont a tartósabb beszállásolásra kijelölt helységek katonaházainak, kaszárnyáinak fenntartási költségeivel gyakran megterhelték a kismarjaiakat is. Ezek nagyon sokszor váltottak ki kisebb ellenállásokat s még 1823-ban is van rá példa, hogy III. Károly 1738. szept. 15-i resolutiójára hivatkozva a vármegyei közgyűlés elismeri, hogy Kismarja csak az átvonuló katonaság beszállásolásával tartozik.

105 A katonai beszállásolások mellett a XVIII. század folyamán végig sok kellemetlenséggel járó teher volt a sószállítás. Mint ismeretes, különösen Mária Terézia fontos szerepet szánt a sójövedelemnek, ezért a sóellátást maguk a megyei hivatalok tartották kézben. Bihar megye Désről szerezte be sószükségletét. A dési aknából előbb a szilágysomlyói „depositoriumba" szállították a sót, onnan a váradi, debreceni, szolnoki nagy raktárakba, ahonnan aztán a kereskedők a lakosság ellátásához szükséges sót megvásárolhatták. 1714 óta egymást érik a megyétől érkező parancsok, sürgetések Kismarjára is, egy-egy alkalommal 4—8 szekér kiküldetését sürgetve.

106 A XIX. század elejétől nagyobb arányú közmunkákat szerveztek a megyében. Ekkor épül több kövesút, korszerűsítik a fontosabb hidakat, középületeket emelnek, melyekhez az igás és kézi munkaerőt lehetőleg közmunkával fedezik. Kismarja a közmunka alól magát lehetőleg kivonta. Csak olyan közmunkákon voltak hajlandók ellentmondás nélkül résztvenni, melyek a város közvetlen érdekeivel is összefüggtek. így az 1740-es években 740 öl hosszú gátat építettek, 47 öl hosszú kő-, vagy fa hidat készítettek, évi 300 szekeres, 900 gyalogos napszámot teljesítettek saját határukon belül. Arra azonban nem voltak hajlandók, hogy Váradolasziba, Váradra menjenek közmunkára. Amikor a vármegye tiltakozásuk ellenére összeíratta a várost, a királyhoz címzett levélben kérnek sérelmeikre orvoslást.

107 A XVIII. század folyamán még egyszer földesúri igény is jelentkezett Kismarjára. 1771-ben Torday Sámuel, a kaszai prédium földesura felszólító levelet írt a kismarjai bírónak, amelyben kifejti, hogy mivel a kaszai prédiumot a kismarjaiak már őseitől zálogban bírják, ezért ő magát Kismarja földesurának tekinti s kötelezi azokat földesúri szolgáltatások teljesítésére. Ugyanakkor követeli, hogy a jelenlegi kvartélyos házat adják át neki kúriának^ hozzá a mészárszéket és a Samarja csapszéket. A templom és a többi csapszék a város kezén maradhat. Ha ez „netalántán teczésére nem volna a városnak", úgy fizessenek neki a kismarjaiak tizenöt esztendőn át évi 2000 forintot. Ha ezt megteszik, ő a „királyi városnak privilégiumát nemcsak megengedi, de sőt annak megnyerésében segítséggel fog