Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
I. A falutól a városig
járulni", és Kasza telekét évi 150 forintért ezután is hajlandó árendába adni a városnak. 108 Természetes, hogy a kismarjaiakat nem hatotta meg Torday Sámuel jóindulata, még akkor sem, ha a végén elősorolta ősei dicsőségét, akik Mátyás király óta mindig előkelő udvari tisztségeket töltöttek be. Lényegében perre sem került sor, mert a királyi jóváhagyással gyakorolt privilégium elől a kapzsi földesúr kénytelen volt meghátrálni. A mezőváros alapvető kiváltságjogait az első sarkalatos sérelem 1828-ban érte. Verner Alajos főszolgabíró ugyan már 1824-ben elrendelt egy olyan összeírást, mely a kismarjai városi privilégiumot sértette, de gróf Rhédei Lajos főispán akkor még védelmébe vette a kismarjaiak szabadságát. 109 Az 1828-as országos összeírásra kiküldött conscriptorok azonban figyelmen kívül hagyták a város „in corpore" nemesi kiváltságát s minden ingatlanaival, regaleszerű jövedelmeivel együtt a várost magát mint testületet is dica alá kényszerítették. Pedig a hivatalt viselők, a bíró, a nótárius és a tanácsbeliek mindent elkövettek, hogy a város adómentességét megmentsék. Folyamodványokat írtak a consriptorokhoz, a vármegyéhez, sőt — a nemesi kiváltságok legfőbb őréhez — a nádorhoz. Hivatkoztak a lakosok szegénységére, a „regale beneficiumok" és „kevés allodiális birtokok" csekély jövedelmére, a privilégiumlevelek nyújtotta jogokra, arra, hogy a város minden insurrectióban „s más csupán nemesek által viselt terhekben egyenlően concurralt az ország több nemes birtokosaival", tehát most, ha portális és dicalis terhek alá kényszerítik s közben insurgal is, kettős teher alá esik. Hivatkoztak a több mint 200 éves „usus"-ra, hiába, az 1828-as conscriptorok javaslatára kirótták az adót magára a városra is. 110 A város kollektív nemesi kiváltsága tehát nem érhette meg a nemesi kiváltságok országos eltörlését; mintegy előhírnöke lett a húsz év múlva bekövetkezett nagy történelmi eseményeknek, amelyek során romba dőltek az évszázados nemesi kiváltságok. A XVIII. századi adóperek során mindig gondot jelentett a kismarjai polgárok tényleges jogi állapotának a meghatározása. Ha közülük valakit tanácsi funkcióra megválasztottak, vagy éppen felfegyverezve insurgens katonának elküldték, egy tényleges nemes személy funkcióját töltötte be, sőt bizonyos tekintetben — mint bíró — az igen magas rangú főrendieknek kijáró pallosjogot is gyakorolhatta. 111 Ugyanakkor, ha hivatali funkciója letelt, vagy a hadosztás során a katonaságtól hazabocsátották, közönséges polgár módjára adózott, viselte a mezővárosi polgárokat érintő terheket. Ami a közönséges úrbéres jobbágytól megkülönböztette volna, az a földesúri terhektől, a kilencedtől, robotszolgáltatástól és a földesúri jogszolgáltatástól való mentesség. A valóságban azonban még e terhek se voltak ismeretlenek a községben. Később látni fogjuk, hogy a szaporodó lakosság életfeltételeinek biztosításához a szomszédos uradalmaktól — zálogban vagy örökáron — olyan földeket is megszereztek, melyek után különböző földesúri szolgáltatások is jártak. 112 Kétségtelen, hogy mindez nem hozott létre tényleges függő viszonyt a földesurakkal szemben, mivel a bérelt földekkel együtt nem vették magukra a földesúri jurisdictiót. Itt a földesúri kúria nem vethette rá árnyékát a falura. 113 A földhasználat szerződéses viszonyon alapult, melyet, ha az érdekeknek nem felelt meg, bármelyik fél felbonthatott. A kilenced azonban mégis jobbágyi szolgáltatás s emiatt a kismarjai polgár a külső szemlélő számára hármas arculatot mutatott: egy személyben volt nemes, amikor hivatalt viselvén a közösséget képviselte, polgár, amikor földesúri függéstől mentesen a maga sorsát önmaga kormányozhatta s jobbágy, amikor földesúri kilencedet fizetett. Nem csoda, ha a különböző hivatalnokok mindig abból a szempontból igyekeztek a kismarjaiak jogállását megítélni, mely saját érdekeikből előnyösebb volt. 114
