Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

I. A falutól a városig

ennek is hasznát vehetné".

79 A kismarjaiak tiltakozására a királyi kancellária utasította a megyét, hogy ezeket kötelességük teljesítésére intse meg komolyan, 1724. november 24-re pedig a kismarjai bírót hívassa be privilégiumok igazolására.

80 A kismarjaiak azonban csak 1726. március 26-án mutatták be szabadalomlevelüket, melyet a vármegye és a kamara képviselői nem fogadtak el, arra hivatkozva, hogy Bocskai István maga is rebellis volt, nincs tehát ereje az általa kiadott szabadalomlevélnek. De még ha Bocskai életében volt is valami ereje, Bocskai magtalanul elhalván, azt is elvesztette.

81 Ezért a kancellária felhatalmazta Kiczing komissariust, a szepesi kamara adószedőjét, hogy ha a kismarjaiak ellenállnak, keményebb eszközöket is foganatosítson. így még ugyanabban az évben Kiczing „Kis-Marja várossá bíróját nótáriusostul megfogatván, harminchárom hetekig tartotta Várad várában az fogságban."

82 Az ügyet a megyei törvényszék kezdte tárgyalni. 1727. január 10-én 7 szavahihető tanút hallgattak ki a kismarjai communitást mint alperest képviselő bíróval szemben.

83 A tanúk egyértelműen vallották, hogy a kismarjaiak soha földesurat nem szolgáltak, földesúri szolgáltatást a maguk határa után nem adtak. Ilyen vonatkozásban ellenálltak a váradi püspökségnek is, amikor a kuruc háború után Benkovics Ágoston „váradi pöspök eö Nagyságha akarta volna (urok nem lévén) az Püspökséghez applikcalnyi azon Kis Mariakat."

84 De nem adtak földbért a Szepesi Kamarának sem, hanem arról van szó, hogy amikor ,,az időnek mostoha volta miatt Pocsaira Transferalták Kis Mariai Lakósok magokat, akkor nem az Kis Mariaj Határtul, hanem Pocsaj, vagy más Fiscus birodalma alat levő földtül vagy határtul" fizettek földesúri dézsmát. Jenéi Ferenc ugyan megemlíti, hogy a kismarjaiak használták árendában a Kasza pusztát, amely ekkor már a fiscus tulajdona volt s ez után esetleg fizethettek földesúri adót, de később ezt a pusztát is megvették s többé ez után se adóztak. Palágyi Mihály azt is tudja, hogy ha valamely rabot, szökevényt a kismarjaiak befogtak, azt onnan ki nem vihették, hanem ottan „exuequaltatott, ha halálra való volt is". Hiába volt azonban a tanúk teljesen egyértelmű vallomása, a per még nem fejeződött be. A kismarjaiak felkészültek a szívós ellenállásra, mert már közben két polgártársukat Bécsbe küldték, akik aztán — hogy, hogy nem — a királyi kancelláriától olyan írást hoztak, amelyre a vármegye a bírót és a nótáriust szabadon engedte.

85 A per azonban ezzel végleges elintézést nem nyert. Földesúri szolgáltatásokat azonban egyelőre nem követelt a kamara, de Kismarja jogi helyzetét tisztázatlannak vette. Amikor tehát 1735-ben a váradi püspökség és a kismarjaiak között az említett dézsmavita kirobbant, a vármegyei bíróság (a generalis congregatio) úgy döntött, hogy a kismarjaiak ügyét a Királyi Tábla elé terjeszti. Ezért foglalták tehát bele mindkét per anyagát 1736-ban abba a testes kötetbe, melyet „Perkönyv" címen korábban idéztünk. A jelentésnek azonban más indítéka is volt. A neoaquistica commissio jelentései alapján III. Károly 1735. szeptember 15-én rendelte el a kismarjaiak privilégiumának egyeztetését az 1608 óta érvényben levő törvényekkel.

86 Valószínű tehát, hogy a kancelláriában kérik a megyei szervek véleményezését is. Az sem lehetetlen, hogy a „jól értesült" kismarjaiak éppen a kancelláriától a megyéhez érkező ilyen felkérés után tagadták meg a dézsmafizetést, de az is lehet, hogy éppen a neoaquistica commissio valamelyik tagja tehetett célzást arra, hogy ők tulajdonképpen mentesek az adófizetés alól. Bárhogy történt a dolog, az ügy a királyi tábla elé került, ahol 1738-ban hirdettek ítéletet, melyet III. Károly még ebben az évben szentesített.

87 Az ítélet és a királyi jóváhagyás a kismarjaiak szabadságát megerősítette, a várost „mindennemű földesúri adóknak fizetése és a katonatartás