Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

III. A társadalom organizmusa

kat, többek között a vármegye adó igényeit is, a lakosság zaklatása nélkül ki tudták elégíteni.

40 Az állami adóterhek sokat emlegetett kellemetlen megnyilvánulása az ún. forspontozás, vagyis fuvarozás volt. Hol katonákat, hol a megye tisztviselőit kellett hosszabb-rövidebb útra elvinni. Máskor sót, fát, különböző terményeket kellett fuvarozni. Kismarja privilégiuma folytán mentes lett volna a forspontozástól, tudjuk azonban, hogy jókora földesúri földet Ís használt s ezen a jogcímen a XVIII. század végétől mind gyakrabban követelnek a bírótól 2—4 lovas forspontot.

41 1828-ban még Beöthy aláírással érkezik meleg hangú felkérés, melyre minden ellentmondás nélkül küldenek forspontot Nagymarjára, de 1829-től privilégiumukra hivatkozva sorozatosan megtagadják a szolgabíró forspontkérő parancsait.

42 1838-ban a forspontozás miatt a „polgárok közt békétlenségek történtek és azoknak főnöke a városból proscribáltatott". 1844-ben azonban a IX. tc. alapján bejöttek az összeírok s a lakosok minden tiltakozása ellenére összeírták a forspontozásra kötelezhető lakosságot. A város vezetői kezdetleges jogi furfanggal megfogalmazott levelet írtak a nádorhoz, melyben még mindig azt próbálják bizonygatni, hogy ők privilégiumuk folytán nemesek, s bár ők is érzik „a haladó idők érütését", de ők az 1844. évi IX. tc.-et magukra csak akkor tartanák kötelezőnek, ha az a nemesekre is vonatkozna. Közmunkát végeznek ugyan, de csak maguknak (Építettek pl. 763 öl hosszú gátat, 47 öl hosszú kő-, vagy fa hidat).

43 A vármegye azonban nem várja meg az uralkodói döntést — mely nem is érkezik meg 1848 előtt —, hanem a kismarjaiakat forspontozásra kötelezi.

44 E helyen csak érintőlegesen szólunk a földesúri jellegű szolgáltatásokról, hiszen ennek adminisztrálása nem terhelte a tanácsot, legfeljebb annyiban, hogy a földbérletek legtöbbször a tanácshoz kapcsolták e birtokrészeket. így a tanács igyekezett biztosítani a dézsmák zavartalan beszedését. A földesúri dézsma csak azokat a lakosokat terhelte, akik béreltek az uradalmi földekből. E földeken a dézsma beszedését földesúri tisztek végezték, a másodikbíró jelenlétében. A természetben beszedett dézsmát a bérlőknek kellett a földesúri magtárakba elszállítani.

45 A különböző adónemek begyűjtése évente két alkalommal történt, magát a beszedést tizedenként â porció perceptorok végezték. A pénzben beszedett portióról 1827-Íg a főbírónak számoltak, 1828-tól külön adószedő tisztviselőt alkalmaztak. A polgári korszakban az adószedés állami feladat lett s e feladatot az adóügyi jegyző látta el. A begyűjtött adópénzekkel a főbíró a Szepesi Kamara tisztviselői előtt is számolni tartozott, de mindinkább közvetlenül a vármegye feladata lett az adók begyűjtése és az államkasszába való elszámolása. Év közben a bíró a közös kasszából fedezte a rendszertelenül jelentkező katonai transzportok kiadásait. A kasszát év végén gondosan lezárták s a maradványt átvitték a következő évre. Ha a begyűjtött adópénzek kevésnek bizonyultak, akkor a különbözetet a város más kasszájából, történetesen az ún. generális cassá-ból fedezték, melyet ugyancsak a főbíró kezelt.

46 A naturálékat 1825-ig a második bíró kezelte, 1825 után a város gazda. A terményeket korábban a városháza udvarán levő pincében vagy ennek htján álló hombárban helyezték el. 1770-ben „megegyező akaratból elvégeztetett, hogy a nemes városnak hasznára és az közjónak gyarapodására, a Nemes Város számára téglából granarium építtessen, az hova a Ns. Várost concernáló búza, és más egyéb naturálék egyben hordatván jó gondviselés alatt tartassanak".

47 Az adók közös kezelése azt eredményezte, hogy a tanács meglehetősen rugalmasan intézhette a beszedéseket és kifizetéseket. Nagy előny volt ez az önálló10 Egy falu az országban I45