Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

III. A társadalom organizmusa

ság akkor, mikor jobbágyközségekben a porció beszedése oly sok személyi zaklatást hozott a népre. (Bihar megyében is rendelet írta elő, hogy „a portió beszedése katonasággal történjék". „A restans adófizetőt pedig adójának megfizetésében késedelmesnek és restnek ha tapasztaltatna, kalodázzák, lánczra verjék, éheztessék, kínozzák!"

48

) Az adó kivetésben nem ismertek progresszivitást, hanem mindenki vagyona alapján adózott. Egy közepes, 8—10 köblös földdel rendelkező gazda évi adóját a fenti dica rendszer figyelembe vételével kb. 1700 dénárra (7 forint, 5 krajczár) tehetjük, amit a XVIII. században kb. egy másfél éves borjú vagy csikó árából kifizethettek. A tanács az adószedésben igyekezett emberségesen eljárni. Majdnem minden évben előfordult, hogy szegények, nincstelenek, özvegyek, árvák adóját elengedték. A szegények támogatására a XVIII. század második felétől külön pénztárat, az ún. „szegények perselyét" hozták létre, amely főként könyöradományokból és büntetéspénzekből gyűlt össze s évente 40—-50 forintot juttatott a keresetképtelen szegényeknek.

49 A tanács gazdasági irányító tevékenységét két síkon figyelhetjük meg. Egyik maga a város gazdálkodása, vagyis a saját maga által kezelt egységeknek a vezetése, a másik a város egészének gazdasági irányítása. A városgazdálkodás alapját a városnak mint testületnek a közös vagyona képezte. A közös vagyonnak Kismarjában —• mint láttuk — az adott különös jelentőséget, hogy ez 1828-ig teljes adómentességet élvezett. Mivel a városi testület itt sohasem szakadt el magától a kommunitástól (nem szorult egy szűkkörű patrícius réteg irányítása alá), a közös haszonvételek valóban a közösség érdekeit szolgálták. De a tényleges jövedelmeknél is nagyobb volt ennek elvi jelentősége; a nemesi illúziók fenntartása! Tényleges haszonvételi források a következők voltak: a) földek. Korábban láttuk, hogy a város minimális szántóföldet tartott meg magának, azt is jórészt kiosztotta a város konvenciós tisztviselőinek (pap, rektor, tanítók).

50 A tanács által bérelt földeket nyilas osztással szétosztotta a lakosok között, így a tanács feladata magán a föld osztáson kívül a béreknek a beszedése és a földbirtokosok számára való adminisztrálása volt. Az egyes pusztáknak így külön perceptora volt, akik aztán a befolyt bérösszeget a város gazdának, illetve a megfelelő cassába beadták. Jellegzetes községi feladat maradt a közös legelők kezelése. A falut lényegében körbe fogó, majd Pocsaj, Biharfélegyháza, Pelbárthida felé terjeszkedő, egykor erdős, ligetes legelő a hagyomány szerint a communitás egészét egyenlő arányban illette meg, tehát lényegében mindenki annyi jószágot hajthatott rá, amennyit akart, csupán a közös kiadások költségeit kellett viselni. Ilyen közös kiadások voltak az apaállatok beszerzése, kutak készítése és karbantartása, a legelő gyomtalanítása, vízvédelmi munkák s 1828 után a legelőre eső adóterhek. Ugyancsak a legelőre hajtott állatokat terhelte a bérelt legelőknek a díja. Ezeket az összegeket tehát évenként a kihajtandó állatokra vetették ki. Ezért kellett minden évben a tavaszi kihajtás előtt a legelőre hajtandó állatokat számba szedni. Az egész akció felelőse a másodikbíró volt. A legelőbért külön perceptorok szedték be s külön kasszában kezelték.

51 b) a malom — mint láttuk — a városnak fontos kiváltsága és bevételi forrása volt. A malombíró a rovásokról a második bírónak számolt el. c) A kocsmatartás. A tanácsi adminisztráció része volt a bormérés ellenőrzése. A város bormérési joga mellett a lakosok minden évben november 1—15 között mérhették saját boraikat. Ezt kantás bor-mk, vagy lezés bornak nevezték. Más időben a privát bormérést a tanács büntette. Egész éven át a város három kocs-