Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
III. A társadalom organizmusa
denkitől polgári tiszteik teljesítését megkívánom. A város jövedelmeire fedhetetlen hűséggel vigyázok és öregbíteni igyekezem, előforduló költségeit illő és lehető takarékossággal kezeltetem és változtatás nélkül, úgy, amint közelebb meghatároztattak, mindenekről az esztendő végével szoros számadást veszek és kérek. A város leveles boltját a maga épségében megtartom és aszerint, amint kezem alá adatik, következőmnek hiányosság nélkül általadni felelet terhe alatt magamat kötelezem. A város szabadságos határai fenntartásában gondos ügyességgel, előrelátással, fáradhatatlanul rajta leszek. E nemes város minden nemű polgárai eránt igaz keresettel és betsülettel viseltetem. Özvegyeire, árváira gondot viselek. Egy szóval ezen nemes város virágzására, jó híre, neve terjesztésére és hivatali tiszteim pontos bé töltésére tellyes tehetségem szerint igyekezvén mindenekben tiszta lelkiesmérettel forgolódom. Isten engem. . ." A többi tisztségviselő esküje kb. hasonló volt. A tanács már a XVII. században kiépítette a maga apparátusát. A belső emberek évente meghatározott convenciót is kaptak. 18 Később a fizetett alkalmazottaknak a száma egyre bővült. Kismarjában is szokásban volt, hogy a városházán konyhát tartottak s a tanácsosok, belső emberek ott étkeztek. Ezért gazdasszonyt fogadtak, aki főzött s általában a konyhát vezette. 19 Az is szokásban volt, hogy a három nagyobb, ún. sátoros ünnepeken „az Isten házában szolgáló személyeknek tisztességesen való traktátiójok az eddig gyakorolt szokás szerint meg fog tartatni, a bíró házánál". Ilyenkor a bíró felesége főzött, de a hozzá való nyersanyagot a város adta. 20 Tartott a város 3—-5 kocsist, akik a városra háramló fuvarokat, szállításokat bonyolították. 21 Három kisbírót is tartott a város, akik a bíró és a nótárius mindenesei voltak: törvénybe hívtak, doboltak, rendben tartották a városháza környékét. 22 A város fizetett alkalmazottai voltak a harangozó, az éjjeli őrök, két három ármás, akik a rabokra ügyeltek, ők hajtották végre a vesszőzést, kalodázást és más büntetéseket. Tartott a város konvenciós seborvost (borbély), aki rendben tartotta a tanácsbeliek haját, szakállát s mellékesen gyógyított Ís. 23 Minden időben két-három hites bábát, akik a szüléseknél segédkeztek. A konvenciós órás a toronyórát gondozta, a város kovácsa a lovakat patkolta, a város gazdasági felszerelését javította. Mindenkor a város alkalmazottai voltak a pásztorok, kerülők csőszök, halászok, a városkert gondviselője. A XIX. század elejétől megjelenik a levélhordó, a tüzelésre ügyelő biztos vagy kapitány, akinek 7 uccakapitány volt alárendelve. Ök gondoskodtak a tűzrendészed előírások betartásáról (pl. minden udvaron egy vízzel telt kádat kellett tartani. Ezt a legutóbbi időkig kapitány víz-nok nevezték) 24 . Hozzá számítva a tanács tagjaiból kikerülő borbírókat, csaplárosokat, mészárosokat, az éves elszámolást végző 8 tagú számvevő széket, az adószedő perceptorokat, kiderül, hogy évente 50-nél több személy kapott valami címen konvenciót a tanácstól, nem számítva a város főhivatású és örökös tisztviselőit. 25 A nemes tanács a közösség szabályalkotó, egyben végrehajtó szerve is volt. A XVIII. század derekáig —- az adóbeszedésen és a katonai ügyleteken kívül — alig érkeznek felsőbb utasítások, így lényegében korlátlanul érvényesülhetett a belső autonómia. Az 1760-as évektől megszaporodó rendeletek Ís alig érintik még a tanács tevékenységét, sőt bizonyos tekintetben növelik felelősségét. Bár az is kétségtelen, hogy bizonyos megkövesedett helyi hagyományok ettől kezdve mind gyakrabban szúrnak szemet a kiépülő bürokratikus állami, megyei hivatali gépezetnek, s hol egy, hol más ügyben folytatnak le vizsgálatot Kismarjában is. Fokozatosan csökken a város bírói jogköre s a szabályok megalkotásában is mindinkább figyelembe kell venni az állami rendeleteket. A privilégiumlevél szerint a tanács — mint láttuk — teljes bírói hatalommal
