Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

III. A társadalom organizmusa

intézhette a közösség tagjainak pereit, ebbe semmiféle földesúri jurisdictió nem szólhatott bele. Jóllehet a privilégiumlevélben a pallosjog adományozásának kialakult formuláját nem találjuk meg, a 3. pont ezzel egyenértékű bírói illetékességet állapított meg. Van rá adatunk, hogy a halálbüntetést a tanács gyakorolta is. 26 Tudunk arról, hogy egy időben a bajomi vár pallosjogát is Kismarja város kapta meg s Nógrády Benedek bajomi lelkész nejét ezen a jogon Kismarjában végezték ki.

27 A közvélemény ma is tudja, hol állt egykor az akasztófa s ezt a helyet akasztófa domh-nak nevezi. A magtár alatti egykori pincét ma is siralomházként ismerik. A halálos ítélet azonban ekkor is igen ritka lehetett s az ítéletek végrehajtását már a XVIII. században átadták a vármegyének. 1720-ban Palágyi Mihály pocsaji tanú még azt vallotta: „ha valamely rabot Kismarjában megh fogtak is soha onnan ki nem vihettík, hanem ottan exequaltatott, ha halálra való volt is.

28 1771 után több halálos vétkeket tárgyaló jegyzőkönyv is utal rá, hogy a városnak a pallosjoga meg lenne, de e jogot már nem gyakorolja.

29 A kisebb bűnök, vétkek megítélésében a helyi protestáns morál hagyományai szerint igen szigorúak voltak. Az 1730-as években, amikor egy ló ára 10 forint körül volt, kocsmai verekedésért nem egyszer 12 forintra büntették a legényeket. Káromkodásért, még ha abban isten neve nem fordult is elő, csak atta-teremtette, 24-től 200 pálcaütés járt.

30 1731-ben megbélyegeztek, megpálcáztak egy legényt otsmány duhaj táncáért. Igen súlyos, nyilvános penitencia, kalodába tétel, korbácsolás járt becsületsértésért, paráználkodásért. 1749-től 1843-ig 206 esetben történt kirekesztés az egyházból. A kirekesztések oka: 50% körül paráznaság, 30% káromkodás, 20% egyéb.

31 A protestantizmus rációra hivatkozó felfogása nemcsak a káromkodások, erkölcstelenségek, lopások megszüntetését nem érte el, de hiába harcolt a boszorkányhit ellen is. A XVIII. század folyamán gyakran, kivételesen még a XIX. század elején is előfordult boszorkányper. A tanácsi törvényszék minden esetben nagyon alapos vizsgálatot folytatott, néha 20—30 tanút is kihallgatott boszorkány vád esetén, de tudomásunk szerint ebben az időben itt elmarasztaló ítélet nem született, csak egyetlen esetben történt meg, hogy a boszorkánysággal vádolt személy ruháját megégették.

32 A „Szabad Kis Maria Várossá Polgári pereket és bűnöket ítélő Nemes Törvényszéke" lényegében a tanács tagjaiból állott, de úgy tűnik, a főbírónak az ítélet kimondásában döntő szava volt. Az ítélkezésben országos törvényekre konkréten nem hivatkoztak, hanem a népi gyakorlatban kialakult szokásjog s talán a vármegyei, földesúri bíráskodásból ellesett gyakorlat szolgált mértéket adó példákul. A helyi bíróság döntésével szemben a XVIII. század elejéig lényegében nem lehetett fellebbezni. 1711 után a „quindema alatt", vagyis az ítélethozataltól két hétig a vármegyei bíróságra adhatott be az elítélt fellebbezést.

33 A halálos vétkek kivételével azonban akkor még kevés fellebbezés történt. A XIX. század elején — a reformkori szellem terjedésével — sokan már korszerűtlennek ítélik a helyi bíráskodást, a börtönt, nyakvasat, derest. Megszaporodnak a fellebbezések is.

34 1844-ben Boros Mihály nótárius Kun Mihály bíró ellen lázítja a tanács tagokat. Kun Mihály ekkor már tizedik éve viselte a bíróságot s állítólag durva, önkényes magatartásával félelemben tartotta az egész falut. A személyeskedéssé fajult ügy hónapokig tartó vizsgálatot eredményezett. Az ellenőrök megállapították: Kismarja „Patriarchális szemléletű kis város", „oly szabadítékkal bír, melyhez hasonló az országban nehezen van", „de a bűnfenyítő igazság kiszolgáltatása oly rendszertelen, mely a két testvér hazában párját keresheti". A rabok, tanúk kihallgatásáról feljegyzések alig készültek, a meglevők sem használhatók, mert vegyesen