Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

III. A társadalom organizmusa

III. A TÁRSADALOM ORGANIZMUSA „ Van a társas életnek olyan alapvető tendenciája, amely örökösen ható készenlétben alakítja a települési formákat s olykor döntően meg is szabja a történetileg megszülető csoportokat' Erdei Ferenc A társadalom olyan élő organizmus, melynek működését részben spontán módon alakuló belső sejtjei szabják meg, részben külső tényezők, állam, földesúr, egyház befolyásolják.

1 E kétfajta törekvés nem zárja ki egymást, hanem a valóságban egymással összefonódva, egy időben hatnak. A társadalom spontán alakulatai mint élő sejtek épülnek bele a részben felülről irányított, de mindenképpen determinált helyi önkormányzatba. Kismarja ezen a téren bizonyára csak annyiban különbözött a hasonló nagyságrendű helységektől, amennyiben sajátos önkormányzati rendszere folytán tudott alkalmazkodni a helyi tényezőkhöz. Áttekintésünket a családszervezettel kezdjük, majd a különböző lokális és gazdasági társulásokon át eljutunk a mezővárosi önkormányzatig. Család, rokonság, atyafiság Korábban láthattuk, hogy Kismarjában a feudalizmus korában az úgynevezett kiscsalád rendszer alakult ki. A nagyszülők—szülők—gyerekek közösségéből álló kis család gazdasági és társadalmi egységet képezett. A család mint egység bírta a portát, a termelőeszközöket s a társadalom egészében a családfő vezetésével egy zárt, hierarchikusan felépülő rendszert képezett. A család egy olyan mikroorganizmus tehát, amely lényegében képes volt önmagát eltartani és optimális feltételek mellett „újra termelni". A család nemcsak a nemzetséget igyekezett generációról generációra fenntartani, de arra is törekedett, hogy közös vagyoni bázisuk folytonosan növekedjen, hogy a család társadalmi rangja se szenvedjen csorbát. A családok mint biológiai egységek is éltek, egészséges körülmények között fejlődtek, bokrosodtak, kedvezőtlen körülmények között sorvadtak vagy kipusztultak. Ebből a szempontból 100 olyan családnak a fejlődését vizsgáltuk meg, akik viszonylag huzamosabb ideig éltek Kismarjában (6. sz. melléklet). A melléklet grafikonjaiból kiderül, hogy a családok zömének „élet vonala" parabola szerűen meghajlik. Ez azt mutatja, hogy ezek a családok egy bizonyos növekedés után sorvadni kezdtek, sokan közülük ki is haltak. A lakosság lélekszámának korábban vázolt növekedése tehát Kismarjában nem a törzslakosság vitalitásából fakadt, hanem a népesség mozgásából, elsősorban a beköltözésekből. Különösen számottevő a törzslakosság sorvadása a XIX. század végétől, amikor az egyke rendszer is kezdett elterjedni. A vérségi leszármazást régebben jobban nyilvántartották s a harmad-negyed ízig való leszármazást még rokonnak tekintették. A rokonság elnevezések azonosak a tájról jól ismert kifejezésekkel: a szülők a gyerekeiket ßam-nzk, fányom-nak mondották. A gyerekek egymást testvérem-nék mondták, az idősebb fiú testvért