Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

csíkászokat, hogy az eladásnál „ne kitsiny itzét használjanak, mint eddig, hanem közönségeset".

223 Szokásban volt, hogy a tanácsbeliek ügyes-bajos dolgaik intézésekor mind a váradi mind a diószegi uraknak tíz-húsz icze csíkot vittek ajándékba.

224 A csíkot vesszőből font kasokkal fogták. A bő szájú, varsaszerű kast a sekély vízben maguk előtt tolták, s ha megtelt, a hátukra vehető kasba gyűjtötték a fekete, sikamlós állatokat. Az élő csíkokat odahaza ún. csikótó kádba dobták. Itt még elevenen besózták s azok a sótól addig mozgolódtak a kádban, míg fekete bőrfelületük lekopott. így már csak meg kellett mosni s kész volt a feldolgozásra. Másik népszerű ősfoglalkozás volt a méhészet.

225 A méh kasok után adót kellett fizetni, ezért a különböző összeírások feltüntették a méhkasok számát (apum alvearia).

226 Ezekből megtudjuk, hogy összesen 15—25 gazda tartott kertjében méheket, de ezeknek együttvéve kb. 100—120 kas méhe volt.

227 A méheseket tavasszal kitelepítették a rétbe, hogy itt a méheknek jobb hordása legyen.

228 A kasok itt vesszőből készültek, melyeket kívül-belül lótrágyával kevert sárral tapasztottak be. A méhészkedés teljesen hasonló módon folyt, mint a Sárréten.

229 A kasról a kaptárra csak a XX. században tértek át, így a régi méhkasok a padlásokon még ma is megtalálhatók.

230 Az erdei vidékekre jellemző vadméh keresésnek itt nem találtuk meg az emlékét. Ezzel szemben kedvelt gyermek csemege volt a nádiméz. Bizonyos vadméhek ugyanis a nádtetők nádszálaiba építették sejtjeiket s amikor a nádszálak megteltek mézzel, végükön kezd csorogni. Az ilyen nádszálakat a gyerekek a tetőből kihúzták a kiszívták a csőből a mézet. Az ősfoglalkozást űzők között kell szólnunk a pásztorokról is. A város közös ménest, tehén csordát, ökörcsordát, borjúcsordát, gulyát, szűzgulyát, bikacsapatot, ezen kívül sertés kondát és juhnyájat tartott. Ezeknek az őrzésére falkánként egy-egy számadó pásztort fogadtak, aki aztán maga mellé vett még egy-két bojtárt, vagy családja tagjaival oldotta meg az őrzést.

231 Néhány nagyobb gazda külön is fogadott juhászt.

232 A pásztorok társadalmi helyzetének megítélésénél el kell szakadnunk attól a romantikától, mely szerint ezek valamiféle ősi nomád reminiszcenciák hordozói. A pásztorok egyszerű fogadott cselédek, akik meghatározott bérért gazdájuk — jelen esetben a tanács — utasítását hajtották végre. A rájuk bízott jószágokért felelősséggel tartoztak. De a tanács szigorúan büntette azokat a gazdákat is, akik a pásztorokkal méltatlanul bántak.

233 A pásztorok fizetését a Karácsonykor vagy Újévkor tartott pásztorfogadáson a tanács állapította meg. A pásztorfizetés mennyiségében volt némi változatosság, de a fizetés alapelemei évszázadok során alig változtak. Ezek a következők: î. pénz fizetés (darabonként 1—7 poltura), 2. kenyér (2—3 db. nagyjószág után 1 kenyér), 3. bocskor, vagy bocskornak való bőr, „bőrkaptza" (összesen kb. 8 párra való). 4. az évi adójuk elengedése, 5. A hazajáró falkáknál jószágonként 1 napi sorkoszt, a kinthálók után 1 hold vetés a község földjéből, 6. a borjúcsordásnak borjúnként heti egy fejés tej.

234 Ez a fizetési rendszer nagyjából az 1950-es évekig megmaradt. Némelykor a pásztor bizonyos legeltetési jogot kap, 235 máskor egy-egy drágább ruhadarab