Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

egészíti ki a pásztorbért (szűr, csizma, bunda)

236 A XX. században a terményfizetés helyett mindinkább előtérbe lép a pénzfizetés.

237 A kialkudott béren felül bevett szokás volt, hogy ünnepnapokon a pásztorok a gazdáktól ajándékot kaptak. Ez lehetett egy-két pohár bor, de Pünkösdkor minden esetben fonott kalács, pünkösti kalács járt a pásztoroknak. A télen is kijáró kondások karácsonykor, újévkor is kaptak kalácsot. Kenyeret, szalonnát, füstölt húst kapott a pásztor, ha ellős, szoptatós állatot nap közben haza hajtott. Temetéskor a pásztor is részt vett a halotti toron. A pásztorok többnyire földnélküli szegény emberek voltak, de éppen azért, mert a város fogadta fel őket, szűkös megélhetésük biztosítva volt. ínséges időkben sokszor irigylésre méltó biztonságban éltek, hiszen „az ő bérüket nem verte el a jég". Bérük azonban általában oly alacsony volt, hogy közülük magasabb szintre szinte sohasem emelkedhettek. A pásztorbér beszedésén a tanács őrködött; ha valaki nem fizetett, azon hatósági erővel behajtották. Viszont a pásztortól az anyagi felelősségen túl példamutató erkölcsös életet is követeltek.

238 A nagy pusztákhoz hasonló pásztor-rend itt nem alakult ki. A pásztorok között itt nincsenek rangbéli különbségek, legfeljebb az ügyesebb, rátermettebb egyéneket jobban szeretik. A pásztor fogalma lényegében a számadót jelentette, de — főként reggeli hajtáskor, esti haza engedésnél — elengedhetetlen segítői voltak a bojtárok. Csak azok a pásztorok fogadtak fiatal bojtár gyerekeket, akiknek családja nem tudott elegendő munkaerőt biztosítani. Ha szükség volt rá, a feleség és a 10—12 éves gyerekek is besegítettek. A bojtárság afféle inas iskolának számított. Nős ember itt már nem igen ment el bojtárnak. A számadó és a bojtárok tehát itt összetartozó, családias szervezetet képeztek. Igen gyakori eset volt, hogy a bojtárgyerek gazdája leányát vette feleségül. így a pásztorság többször családon belül öröklődött: pásztor dinasztiák alakultak ki. A család azonban nem köthette meg azokat, akik más megélhetési forrást kerestek maguknak. A pásztorság tehát itt nem külön rend, hanem szerves része a falu társadalmának: sorsa egybe kapcsolja a többi réteggel és életük is egybe fonódik azokkal.

239 A kismarjai mikro-társadalom külön színfoltját képezték a kisiparosok. Mint korábban jeleztük, számottevő ipari üzem itt nem alakult ki. Egyetlen a középkor óta létező, a privilégium levélben is feltüntetett intézmény a malom volt, melynek működtetéséhez a város állandó jelleggel tartott egy ún. malom mestert és egy-két molnárt. A két kőre járó malom az 1720. évi összeírásban tekintélyes, 60 forint jövedelemmel szerepelt. A város a malmot saját kezelésében tartotta. Ellenőrzését, az év végi számadások elkészítését a malombíróra bízta. Tiszte, hasonlóan a tanács tagokéhoz, egy évre szólt. Felelős volt a malomban levő rendért, a vámok pontos kezeléséért és a malom személyzetéért.

240 Honoráriuma a malomvám egy harmincada volt. így a jövedelem arányában való részesedés is serkentette a malombírót arra, hogy a malom üzemképességére serényen ügyeljen. Az őrlés munkáját a malommester és a molnárok végezték. Mindenikük a tanácstól évi konvenciót kapott. Ha nem megfelelően látták el tisztüket, akár testi fenyítésben is részesülhettek. Jobb esztendőkben két molnárt sőt még inast is tartottak. A malom jövedelmének a város szükségleteit kellett szolgálni. A hét 5 napjának jövedelme befolyt a város gránáriumába, ahol a második bíró kezelte. Belőle fizették a malombírót, a malommestert, a molnárokat, fedezték a malom fenntartási költségeit. Jutott belőle a rektornak, nótáriusnak és a város más konvenciós alkalmazottainak (órás, kocsis, borbély, kovács, bikagondozó, pásztorok, csaplárosok, bakterek), a városházához kenyérnek, katonai transzportoknak, szőlő munkásoknak s nem utolsósorban „a város jóakaróinak, jóakarat-